Wendigo: Let It Out

írta garael | 2006.07.15.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Szerzői kiadás/terjesztés, Nail Records

Weblap: www.wendigo.hu

Stílus: modern metal

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

A veszprémi kötődésű – és ezért számomra eleve hendikep-pel induló - Stonehenge örökségét maga mögött hagyó Bátky-Valentin Zoltán, és a Da Capo gitárosok, valamint Takács József bárdista, és Varjú Attila dobos által elkészített Wendigo album postán érkezett meg hozzám, melyet olyan türelmetlenül bontottam ki a csomagolásból, hogy még a borítón lévő fejről is sikerült lehámoznom a bőrt. No jó, ez a poén része volt: a több értelmezési dimenziót magába rejtő rajz és a cím koncepciója olyan kérdéseket vet fel, melyeket a különös érzékenységgel – ám néha már kissé panellé kövült – szövegek fordítanak le verbális síkra. (A grafika nekem, mint amatőr festőnek kissé kidolgozatlannak tűnik, különösen a hátsó borító belső rajzán feltűnő üvöltő-zombi /no jó, a társadalmi béklyóktól szenvedő individuum/ sikerült rotring ceruza szerű vázlatra. Persze nem vitatom a készítő tehetségét, mely minden bizonnyal olyan távlatokba ér, melyeket én már nem láthatok, ám ezek ellenére fenntartom a szubjektum kritizáló jogát.)

Wendigo: különös név, számomra valahonnan ismerős is volt – először egy, a mai japán horror hullám által a partra dobott hosszú hajú, torz arcú gyermek kísértetre asszociáltam –, majd a Wikipédia segített. Nos, nem tévedtem akkorát, hiszen Wendigo szintén mitologikus lény, egy észak-amerikai indián törzscsoport mondavilágában szereplő, csontvázszerű, ajkak és szemhéj nélküli, jégszívű óriás, kinek neve régebben szorosan összefonódott a kannibalizmussal, ám a kulturális változás hatására a szabadság és az igazság gyakran akár kegyetlen módon történő érvényesítőjének egyik szimbóluma lett. Ez a – ha úgy tetszik, érzelmi – kettősség aztán jól dimenzionálható a zenére is: a brutális riffek térdre kényszerítő ereje remekül ellensúlyozza a finom dallamok nyugtató hatását.

De milyen is a zene? Nos, aki progresszív metalra számított, az úgy járt, mint az egyszeri szegény ember lánya, ki hálós ruhában járult a király elé, így fel is volt öltözve, meg nem is. Jóllehet a dalok tartalmaznak progresszív elemeket, de csak annyira, mint a Nevermore vagy a Symphorce korai munkái, a riffek ereje azonban már az olyan modernebb bandákat juttatja eszembe, mint a Soilwork vagy a Machine Head. Persze ne gondoljon itt senki koncepciótlan döngölésre, az ütemek és riffek ötletes egymásba fűzése adja végül is azt a progresszivitást, mely – többek között – megkülönbözteti a bandát a sika-mika döngölde együttesektől.

Bátky-Valentin Zoltán persze nem tudja levenni álarcát, mint a borító elején látható figura – a rá jellemző dallamok, melyeket élvezetes, sokszínű hangja „barokkos” professzionalizmussal domborít ki, a riffek mellett végig egyenrangú szereplői a daloknak. Talán ezért is érzem a Stonehenge szellemét némi besúlyosodott, reinkarnálódott formában ott lebegni a nóták felett – különösen jól sikerült a megidéző szeánsz az atmoszférikus Butterfly-ban és a záró, fuvolával emocionálisan feltuningolt Two As One-ban –, s a könnyedebb, néha elszállósabb dallamok pillanatai azok, melyek ambivalens módon igazán megadják a súlyát a daloknak. Az énektémák finom pszichedeliája aztán ötletesen idézi meg az indián kultúra sámános-varázslós többszintű szellem létét, melyben evilág és túlvilág úgy borul egymásra, mint a Wendigo zenéjének bonyolult, ám élvezetes rétegei. Külön öröm számomra, hogy még az ilyen modern bandánál is fellehető a nagy példaképek által lerakott zenei alapkövek tisztelete: az album címadójában – és egyébként az elszállósabb énektémáknál – végig ott lapul a Black Sabbath révedező mágiája, a Ricochet doomos kezdőriffje pedig a Dio-s Dehumanizer-éra legjobb pillanatait idézi (a folytatás persze már olyan modern staccató durvulatot hoz, mely nem férne be az ezredvégi Sabbath univerzumába sem). Külön kiemelném még a mediterrán ütemekkel és spanyol szövegtöredékkel felénekelt Sangre De Dios-t, mely kőbalta-riffekbe rejti az érzékeny, érzelmileg túlfűtött latin dallamokat, remek szólóval és magával ragadó impulzitással.

Pontszám: 10