Wendigo: Let It Out

írta garael | 2006.07.15.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Szerzői kiadás/terjesztés, Nail Records

Weblap: www.wendigo.hu

Stílus: modern metal

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Bátky-Valentin Zoltán (BZ) - ének, vokál Kozó Tamás (Kozi) - gitár Takács Józef (Jozzy) - gitár Csörnyi Róbert (Rob) - basszusgitár Varjú Attila (Crow) - dobok
Dalcímek
1. Broken 2. Thousand Voices 3. Let It Out 4. Butterfly 5. Prophets Of Emptiness 6. Ricochet 7. Rain Maker 8. Sangre De Dios 9. Disconnected 10. Two As One
Értékelés

A veszprémi kötődésű – és ezért számomra eleve hendikep-pel induló - Stonehenge örökségét maga mögött hagyó Bátky-Valentin Zoltán, és a Da Capo gitárosok, valamint Takács József bárdista, és Varjú Attila dobos által elkészített Wendigo album postán érkezett meg hozzám, melyet olyan türelmetlenül bontottam ki a csomagolásból, hogy még a borítón lévő fejről is sikerült lehámoznom a bőrt. No jó, ez a poén része volt: a több értelmezési dimenziót magába rejtő rajz és a cím koncepciója olyan kérdéseket vet fel, melyeket a különös érzékenységgel – ám néha már kissé panellé kövült – szövegek fordítanak le verbális síkra. (A grafika nekem, mint amatőr festőnek kissé kidolgozatlannak tűnik, különösen a hátsó borító belső rajzán feltűnő üvöltő-zombi /no jó, a társadalmi béklyóktól szenvedő individuum/ sikerült rotring ceruza szerű vázlatra. Persze nem vitatom a készítő tehetségét, mely minden bizonnyal olyan távlatokba ér, melyeket én már nem láthatok, ám ezek ellenére fenntartom a szubjektum kritizáló jogát.)

Wendigo: különös név, számomra valahonnan ismerős is volt – először egy, a mai japán horror hullám által a partra dobott hosszú hajú, torz arcú gyermek kísértetre asszociáltam –, majd a Wikipédia segített. Nos, nem tévedtem akkorát, hiszen Wendigo szintén mitologikus lény, egy észak-amerikai indián törzscsoport mondavilágában szereplő, csontvázszerű, ajkak és szemhéj nélküli, jégszívű óriás, kinek neve régebben szorosan összefonódott a kannibalizmussal, ám a kulturális változás hatására a szabadság és az igazság gyakran akár kegyetlen módon történő érvényesítőjének egyik szimbóluma lett. Ez a – ha úgy tetszik, érzelmi – kettősség aztán jól dimenzionálható a zenére is: a brutális riffek térdre kényszerítő ereje remekül ellensúlyozza a finom dallamok nyugtató hatását.

De milyen is a zene? Nos, aki progresszív metalra számított, az úgy járt, mint az egyszeri szegény ember lánya, ki hálós ruhában járult a király elé, így fel is volt öltözve, meg nem is. Jóllehet a dalok tartalmaznak progresszív elemeket, de csak annyira, mint a Nevermore vagy a Symphorce korai munkái, a riffek ereje azonban már az olyan modernebb bandákat juttatja eszembe, mint a Soilwork vagy a Machine Head. Persze ne gondoljon itt senki koncepciótlan döngölésre, az ütemek és riffek ötletes egymásba fűzése adja végül is azt a progresszivitást, mely – többek között – megkülönbözteti a bandát a sika-mika döngölde együttesektől.

Bátky-Valentin Zoltán persze nem tudja levenni álarcát, mint a borító elején látható figura – a rá jellemző dallamok, melyeket élvezetes, sokszínű hangja „barokkos” professzionalizmussal domborít ki, a riffek mellett végig egyenrangú szereplői a daloknak. Talán ezért is érzem a Stonehenge szellemét némi besúlyosodott, reinkarnálódott formában ott lebegni a nóták felett – különösen jól sikerült a megidéző szeánsz az atmoszférikus Butterfly-ban és a záró, fuvolával emocionálisan feltuningolt Two As One-ban –, s a könnyedebb, néha elszállósabb dallamok pillanatai azok, melyek ambivalens módon igazán megadják a súlyát a daloknak. Az énektémák finom pszichedeliája aztán ötletesen idézi meg az indián kultúra sámános-varázslós többszintű szellem létét, melyben evilág és túlvilág úgy borul egymásra, mint a Wendigo zenéjének bonyolult, ám élvezetes rétegei. Külön öröm számomra, hogy még az ilyen modern bandánál is fellehető a nagy példaképek által lerakott zenei alapkövek tisztelete: az album címadójában – és egyébként az elszállósabb énektémáknál – végig ott lapul a Black Sabbath révedező mágiája, a Ricochet doomos kezdőriffje pedig a Dio-s Dehumanizer-éra legjobb pillanatait idézi (a folytatás persze már olyan modern staccató durvulatot hoz, mely nem férne be az ezredvégi Sabbath univerzumába sem). Külön kiemelném még a mediterrán ütemekkel és spanyol szövegtöredékkel felénekelt Sangre De Dios-t, mely kőbalta-riffekbe rejti az érzékeny, érzelmileg túlfűtött latin dallamokat, remek szólóval és magával ragadó impulzitással.

Pontszám: 10