Symphony X: Iconoclast

írta Mike | 2011.07.03.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.symphonyx.com

Stílus: progresszí­v power metal

Származás: USA

 

Zenészek
Russell Allen - ének (1995-) Mike LePond - basszusgitár (1999-) Michael Pinnella - billentyűk (1994-) Michael Romeo - gitárok (1994-) Jason Rullo - dobok (1994-1998, 2000-)
Dalcímek
CD 1: 01. Iconoclast (10:53) 02. The End Of Innocence (5:29) 03. Dehumanized (6:49) 04. Bastards Of The Machine (4:58) 05. Heretic (6:26) 06. Children Of A Faceless God (6:22) 07. When All Is Lost (9:10) CD 2: 08. Electric Messiah (6:15) 09. Prometheus (I Am Alive) (6:48) 10. Light Up The Night (5:05) 11. The Lords Of Chaos (6:11) 12. Reign In Madness (8:37)
Értékelés

Indul az új Symphony X lemez. A várva várt. Duplaalbum, 83 perc… Ujjaimmal a klaviatúrán dobolok. Nagy levegő. Hajrá!

A korong leghosszabb eposzával, a 11 perces Iconoclast-tal kezdődik minden: rövidke szimfonikus nyitány után rögvest berobban egy Dream Theater-jellegű, sodró, komplex témázgatás, amelyre sötét tónusú kórus kúszik rá vészjóslón, majd megérkezik Russell Allen gonosz-rekedtes hangja, a libabőr pedig máris végigszánkázik a hátamon, a nagyívű, ünnepélyes refrén szövegét akár a Manowar is írhatta volna („We are strong, we will stand and fight!”), elsőre valamiért furcsa, és klisét kiáltok, de a szám végére meg is barátkozom vele, a hosszú szólórészben óriási gitár-billentyűpárbaj és Jason Rullo őrületes dobpörgetései, azt tudom mondani, hogy már meg vagyok véve kilóra, pályafutásuk egyik legkiválóbb dalát hallottam; no, de menjünk tovább, mert jön a tavaszi Power Of Metal utazófesztiválon már bemutatott The End Of Innocence, egy egyenes vonalvezetésű tétel, ismét a Dream Theater neve ugrik be, méghozzá Minden Idők Talán Legnagyobb Prog Metal Klasszikusa, az ’Awake’ album ’94-ből (azt hiszem, a Caught In A Web lesz az), a riffek szigorúan szaggatnak, a refrén itt is emelkedett, s emellett megelevenedik a kedvenc SX-lemezem, éspedig a ’97-es ’The Divine Wings Of Tragedy’ (annak idején ezzel ismertem meg őket, istenem, a reveláció erejével hatott!), ám opálos tekintetű nosztalgiázásra nincs idő, ugyanis érkezik a Dehumanized (a másik előrehozott fesztiválos szám), mit érkezik, rögvest levadászik, szokatlanul goromba egy szerzemény, hoppá, jóféle Pantera-szerű riffek görögnek, Russell itt már úgy fröcsög-bugyborékol, mint soha korábban, a refrén szikár, mondhatni alig-dallamos, ez sem volt rájuk jellemző, de kell ilyen is, jól áll nekik ez a lecsupaszított megközelítés, majd a Bastards Of The Machine-nel ugyanott veszik fel a fonalat, újabb csont-csupasz power bomba, a refrénből itt is kilúgozták a dallamokat, aztán felkapom a fejemet egy brutál staccato szögelésre, ezek a fiúk kurvára dühösek valamire, a kutyafáját, sehol az a jellegzetes barokkos cizelláltság, sehol az aprólékos neoklasszikus játékvarázs, nem mintha ennek a hiányát fájlalnám, hiszen lehengerlő az az intenzitás, amellyel betonoznak (ó, ha a fővárosi munkásemberekkel SX-et hallgattatnának, biz’ isten gyorsabban elkészülne az a 4-es metró), nem beszélve a folytatásról (Heretic), egy laza thrashes reszelés az elején, Russell szinte hörög, én meg vigyorgok, mint a tejbe tök, a refrén megint-megint cicomamentes power acsarkodás, koncerten lebontom a födémet, csak gyertek vissza hozzánk, aztán a Children Of A Faceless God-ban már Allen torkából is előbújnak a tükör-tiszta dallamok, a refrénben meg úgy énekel, mint a nagy Ronnie James (hm, egy Stargazer-átiratot szívesen vennék tőlük egyszer!), a riffek azért kellő súllyal alapoznak, sokan fognak fanyalogni, ebben biztos vagyok, első hallgatásra ugyanis igencsak homogénnek tűnik az anyag, és sokkal kevesebb a fogódzó, mint bármikor korábban, nem beszélve a romantikus-szimfonikus aláfestésekről, amelyek szinte teljesen eltűntek, de nocsak, zongora hangja töri meg a pillanatnyi csendet, és bizony-bizony, megérkezik az első ballada a bő kilencperces When All Is Lost képében, ez valami egészen csodás, egyszerre hajaz a ’Paradise Lost’ címadójára és a The Accolade-re a régi időkből, a progos középrész (igen, megint!) Dream Theatert idéző témájánál némi Hammond is felüti a fejét, Russell pedig természetesen gyönyörűen énekel (ekkor kapok észbe én is, hogy jó, jó, bár simán magam alá csinálok Allen testvér minden egyes medvedörmögésétől, de azért a sok rekesztés mellett jobban kihasználhatná hangterjedelmét, ha már ilyen embertelenül hatalmas torokkal áldotta meg őt a Jó sors), a kettes korongot nyitó Electric Messiah-nál azonban újfent visszabújik a vadállat a zenészekbe, ott folytatják a zúzást, ahol tíz perccel ezelőtt abbahagyták, de még mindig nem tudom megunni ezt a lecsupaszított, horzsolóbb formát, hogy is ne, amikor olyan ordas nagy refrént kapunk megint, mint ez például (eszembe jut, hogy több helyen azt olvastam, a dalszövegek mennyire butácskák, maradjunk annyiban, hogy valóban nincsenek túlbonyolítva), a fanyalóknak pedig újabb támadófelületet ad a Prometheus (I Am Alive), amelynek a verzéiben Russell úgy bömböl, mint Chuck Billy a Testament ’Low’ albumán, komolyan, ez az ember lazán megállná a helyét egy Morbid Angel-lemezen is, ha üresedés lenne, nincs olyan téma, amit ne tudna elénekelni (csak úgy mellékesen: a Sir nálam a jelenkor három legnagyobb rock-torkának egyike), és hát a következő Light Up The Night is főképp a fülberagadós dallamokkal megtámogatott refrénjével tűnik ki (félreértés ne essék, nem mintha a körítéssel bármiféle gond lenne), itt azonban már azon tűnődöm, egy kevésbé nyitott SX-rajongó vajon eljut idáig az anyaggal, nem adja-e fel, hisz könnyen megülheti az edzetlen gyomrot az ilyen nagy dózisban adagolt tömény és sűrű fémzene, és hol van még a vége, ráadásul embereink a folytatásban sem lágyulnak el, a The Lords Of Chaos mindjárt egy Dimebag-hatású riff-görgeteggel indít, azt viszont be kell vallanom, hogy a refrén bármennyire is hatásos, úgyannyira hatásvadász is, nem beszélve a közhelyszerű szövegéről, hogy valami negatívumot is elhintsek, mielőtt szemellenzős elfogultsággal vádolna meg az ellentábor, ám azt vélhetően még ők elismerik, hogy a finálé, a nyolc és fél perces Reign In Madness egy hibátlan csúcsalkotás, amely aztán – ha csak érintőlegesen is – végre megidézi a régebbi idők SX-világát, noha a thrash-közeli cséphadaró itt is dolgozik ám rendesen, csakhogy az összkép mégis dallamgazdagabb, mint korábban, a magasztos-monumentális kórus engem valamelyest az Iced Earth When Stars Collide (Born Is He) című dalának refrénjére emlékeztet (még Tim Ripper rikoltását is visszahallom Russell soraiban), s a nyitó címadó darabbal pedig egyfajta keretbe foglalják a lemezt, azt a lemezt, amelyre megint több éven át vártam, és amely bizony nem okozott csalódást, még akkor sem, ha azért a ’The Divine/Twilight/The Odyssey’ szentháromság klasszisához nem is ér fel, ekképpen a maximális pontszám is csupán a szimfonikus-progresszív hagyományok, a meseszerű zenei kalandozások és az ezerszínű, kitörölhetetlen énekdallamok háttérbeszorítása okán marad el, ezektől függetlenül azonban a „Képrombolás”-nak minden esélye megvan arra, hogy az Év Albuma cím büszke tulajdonosává váljék – nekünk meg az egészségünkre!

Pontszám: 9.5