fbpx

Hammerfall: Infected

írta MMarton88 | 2011.06.28.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.hammerfall.net/

Stílus: heavy metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Joacim Cans - Ének Oscar Dronjak - Gitár Pontus Norgren - Gitár Fredrik Larsson - Basszusgitár Anders Johansson - Dob
Dalcímek
1. "Patient Zero" 6:01 2. "B.Y.H." 3:47 3. "One More Time" 4:07 4. "The Outlaw" 4:10 5. "Send Me a Sign" (Pokolgép Feldolgozás) 4:00 6. "Dia De Los Muertos" 5:07 7. "I Refuse" 4:32 8. "666 - The Enemy Within" 4:28 9. "Immortalized" 3:59 10. "Let's Get It On" 4:05 11. "Redemption" 7:02
Értékelés

Vannak lemezek, amelyek megváltoztatják az ember... ha nem is életét, de zenei fejlődését, és stíluspreferenciáját egész biztosan. Mikor 14 évesen a kezembe került a Hammerfall ’Glory To The Brave’ című albuma, nálam beütött a ménkő. A The Dragon Lies Bleeding kezdését hallva egész egyszerűen minden korábban hallott rock, vagy pop zene gagyivá vált, én pedig azonnal elkezdtem falni a csapat munkásságát. Igazi rajongóvá váltam, a polcomon figyelnek a banda albumai, rengeteg dedikálással, közös fotóval büszkélkedhetem a tagokkal, és értelemszerűen élőben is rengetegszer elcsíptem már őket különböző turnékon, különböző országokban.

Épp ezért az, hogy a formáció a szívemben különleges helyet foglal el, mindig is igaz marad. Ugyanakkor rajongóként is be kell ismernem, hogy a csapat munkásságának minősége sajnos nem egyenletesen magas. Véleményem szerint az első négy lemez elvitathatatlan mestermű, melyeket bármikor örömmel hallgatok újra. Ezekhez képest a ’Chapter V’ már egy fáradtabb, ötlettelenebb Hammerfallt mutatott, de hiába, egy laza fejcsóválással az egyszeri hibázást még el lehetett nézni. A ’Threshold’ azonban újfent nem tudott felnőni a korai lemezek zsenialitásához, bár tény, hogy az olyan dalok, mint a Natural High, vagy a Genocide megszerettették velem még azt az anyagot is. Ellenben innentől megbomlott az egység, jöttek a tagcserék, és a 2009-es ’No Sacrifice, No Victory’ már messze nem azt a tüzes, vad, fiatal bandát mutatta, akiket a himnikus refrénekért, és a sebes vágtákért megszerettem. Egy fájdalmasan ötlettelen, sablonos, középszerű anyag készült el, s élőben hiába ütöttek nagyot mind a Pecsában, mind a tavalyi Metalfesten, az ’Infected’et már félve vártam.

Mikor először hallottam meg az új Hammerfall lemezt, biztos voltam benne, hogy 5 pontnál többet nem fogok adni rá. Emlékszem, egy 2002-es Metal Hammer interjúban nyilatkozta azt a csapat, hogy ők soha nem fognak olyan kísérletező lemezt készíteni, mint amilyen a ’Turbo’ volt a Priesttől, vagy a ’Somewhere In Time’ a Maidentől. Nos, 9 év alatt módosult az elképzelés. A Hammerfall egy abszolút útkereső, sőt, kétségbeesett lemezt hozott össze. Kicsit belecsapnak ebbe, kicsit belecsapnak abba. Így, meg úgy váltogatják a tempókat, a témákat, s miközben Oscar Dronjak büszkén állítja, hogy egy előremutató anyag született, nem több ez, mint egy fura, kísérletező valami. Lenyomata annak, amikor egy zenekar szeretne „felnőni”, továbblépni, levetkőzni a korai stílusát, kilépne a skatulyáiból, de igazából nem tudja, hogy mit is szeretne kezdeni magával. Semmi baj nincs ezzel hozzáteszem, sok ilyen együttes volt már, és lesz is még. Ha belegondolunk, a Paradise Lostnak is volt egy kísérletező korszaka, ahogy a Kreatornak, vagy még jó pár bandának. De az igazi baj nem is az, hogy újítani, változtatni akar a banda, hanem az, hogy ez egyrészt nem áll jól nekik, másrészt nem igazán tudnak kiemelkedő szerzeményekkel előrukkolni a módosítások ellenére sem. Így pedig hiába a változtatgatás, új rajongókat nem fognak tudni szerezni.

Érezvén, hogy az előző lemezen hallható gyakran unalmas, önismétlő, sokszor fájdalmasan butácska refrénekkel megtoldott nótákkal csak egyhelyben topognak, ezúttal kicsit más a stílus, a koncepció, de még a zene is. A Hammerfall megpróbált megújulni. Megváltozott a logo, száműzték a borítóról a mindig harcias kedvű Hectort, producernek pedig felkérték a lemezre a Sixx A.M. élén véleményem szerint az idei év egyik legerősebb albumát összehozó, az europower közegtől eléggé távol álló (Meat Loaf, Mötley Crüe, Sixx AM, Papa Roach) James Michaelt. A végeredmény pedig... felemás. Aki szeretne új The Dragon Lies Bleedinget, Hearts On Firet, Renegadet, Heading The Callt hallani, az ezt az anyagot messze kerülje el.

Félreértés ne essék. Nem attól tartok egy dalt jónak, vagy rossznak, hogy az gyors, vagy sem. De meggyőződésem, hogy a Hammerfall a foga fehérjét magas fordulaton tudja igazán elővillantani. Ha belegondolunk, a rajongók, vagy egykori rajongók nagytöbbsége álltal klasszikusnak ítélt első háromHammerfall albumra igaz, hogy legalább a számok 50%-a a speedesebb vonalat követi. Értelemszerűen akadnak erős középtempós nótái is a csapatnak (Templars Of Steel, The Unforgiven Blade), de arányaiban ezek valahogy kevésbé sikerülnek jól, mint a korai, sebesebb társak. Ilyen szempontból kissé mostohán bánik az elvárásaimmal az Infected. A másik öreg hiba, amikor a banda rendesen megkomponált dallamok helyett refrén címen egy, két, maximum háromszavas mondatokat ismételget (Hallowed Be My Name, No Sacrifice, Born To Rule, stb.). Szerencsére ezekből most kevesebbet kaptunk.Oscar Dronjakék egy ideje már kissé antipatikus módon köpdösnek a korai munkáikra. Érezhetően nem akarnak már páncélokban, templomosokról énekelni és gyors dalokat írni. Ezek helyett hallhatunk itt 11, kissé kísérletezős, alapvetően a 2009-es nótacsokornál karakteresebb, ám összességében még így sem ütős, inkább csak langymeleg szerzeményt. Végig gyors, himnikus sláger abszolút nincs, ehelyett kezdésnek rögtön egy középtempós zombis nóta, a Patient Zero dörren meg. Remek hangzás, élvezetes középrész, de azzal együtt, hogy nem rossz, hol van ez mondjuk a Templars Of Steeltől? Mikor a kislemeznóta One More Timeot meghallottam, majdnem elsírtam magam. Pár éve még a Blood Bound, vagy a Natural High volt a felvezető, hát hol vagyunk már attól? Fájdalmasan béna refrén, fura váltások, ugyanakkor a felvezető, melodikus átkötő mutatja, hogy lehetne potencia ebben a bandában... A vérespólós rajongókkal megterhelt, elméletileg zombisnak szánt videót pedig arany málna díjra érdemes, borzalom.

A lemez egyik csúcspontja a The Outlaw/Send Me A Sign/Dia De Los Muertos trió. Végre egy kis sebesség a két szélső nótában, bár a galoppozós refrének gondoskodnak arról, hogy véletlenül se legyenek túlságosan erősek a számok. A Hol Van A Szó feldolgozásáért pedig hatalmas tisztelet, és dicséret jár. Sokat nem tettek hozzá a dalhoz, nem is kellett, működik ez így. Annak ellenére, hogy különösebben soha nem dobtam hátast ennek a nótának az eredetijétől sem, szomorúan kell belátni, hogy ezen az albumon ez bizony húzónóta. Ezzel pedig itt most nem a Pokolgépet akarom magasztalni. Amúgy készült ebből egy kislemez, az Amazonon le lehet tölteni, ott magyarul énekli a csapat a dalt. Újból maximális tisztelet, és köszönet érte.

Az egész albummal kapcsolatban egy fura gondolat fogalmazódik meg bennem újra meg újra. Valahogy sok dalban hallhatóak nagyon jó dalrészletek, átkötők, melodikus, himnikus, fülbemászó dallamok, vagy tökös riffek. Csak valahogy egy nóta sem áll igazán össze: mindenbe belecsapkodó, de igazából teljesen eltévedt, útkereső lemez ez. Az Immortalized középrésze a legszebb Hammerfall időket juttatja az ember eszébe, remek szóló, vad, pörgő ritmusok, ellenben az őt körbefoglaló 2-3 perces, középtempós, menetelős unalom hallatán a fejemet verem a falba. A 666 – The Enemy Within a második felétől indul be, onnantól egy remek kis slágerré fejlődik, de az első két perc alatt ötször elalszik az ember. A Bang Your Head/Let’s Get It On két totálisan jellegtelen, szürke, középszerű dal, ellenben a záró Redemption azért egy erős végszót ad az albumnak. Azt hiszem, ebben a billentyűvel megterhelt (na ez egy jó út lehet a jövőre, sokat színesít az összképen), fölösleges tempóváltásoktól mentes, epikus számban sikerült egyedül elérni azt, amit akartak. Benne van egy kicsi a korai időkből, újító is, és közben egész fogósra is sikeredett. 11-ből 1. Jajj.

Pontszám: 6

Legutóbbi hozzászólások