Saxon: Call to Arms
írta nagybandi | 2011.06.27.
Megjelenés: 2011
Kiadó: Militia Guard Music
Weblap: http://www.saxon747.com
Stílus: heavy metal
Származás: UK
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Saxon legújabb lemezének meghallgatásakor két dolog ugrott be már a legelején a nyitó Hammer of the Gods-szal: egyrészt, hogy ismerős, a másik pedig, hogy biztonságos. Ismerős, mert a ’Call to Arms’-szal a zenekar a kockásterítős asztalunkra helyezi azt a 11 fogásból álló menüsort, amit mindig is megkapunk, amikor Biff Byford veszi kezébe az irányítást a konyhán. Biztonságos, mert nincs meglepetés, az ízek ugyanolyanok, mint korábban, nincs igazán kísérletezés új fűszerekkel, adagolási arányokkal, az első falattól az utolsóig érezzük azt a kellemes ízt, amit már évek óta megszoktunk, ha egy új Saxon lemez kerül terítékre. Séfmesterünk természetesen tudja, ha ezt kapjuk, nem fogjuk félretolni a tányért, hiszen ezért nézünk be szívesen újra és újra ugyanebbe az étterembe.
A riffek nem túl bonyolultak, nincs sok varia, általában egyetlen egy kíséri végig az egész dalt, nem kell a számok közepefelé újabbakat keresgélnünk, nem is találnánk. A dob ill. a basszus kissé unalmasan dolgozik, mely nekem igazán a Chasing the Bullettnél és a No Rest for the Wickednél volt szembetűnő, és ez sajnos végigkíséri szinte az egész lemezt, pedig lehetett volna egy kicsit többet cifrázni. A lendületes Afterburnert (nekem kicsit Freewheel Burning a Priesttől) meghallgatva egyértelmű, hogy Nigel Glockner dobos többre is képes, mint amit itt az anyag nagy részén mutat, de hogy miért nem engedtek neki nagyobb teret és lehetőséget, számomra rejtély. Lássuk be, elég kiszámítható a műsor, de mint tudjuk, ilyen volt a Saxon a ’80-as évek elején is. Két momentumot viszont kiemelnék a lemezről, az egyik a bónuszként lemezre került címadó Call to Arms nagyzenekari változata, mely véleményem szerint Biff Byford megszokott és tökéletes énekteljesítménye mellett a legjobb pillanata a cédének, összevetve a steril változattal könnyen megállapítható, sokat dobott a dalon a szimfonikus zenekar. Ha a többi szerzeményt is hasonlóképp színesítették volna vonós betétekkel, az összkép is jobb lenne, ebben biztos vagyok. A másik általam aláhúzni kívánt momentum miatt viszont adok egy óriási feketepontot Don Aireynek és a Saxonnak. A Deep Purple billenytűse meghívott zenészként játszik a When Doomsday Comesban, kiváncsian is vártam az eredményt, azonban ezt meghallgatván azonnal dobtam egy hátast. Itt van ugye a Saxon, és itt van egy zseniális billentyűs Don Airey személyében. Sejtelmem sincs ez hogy működhet, a zenészek vagy a producer ezt miért nem veszik észre, de ebből a dalból iszonyúan kihallatszik a Purple Perfect Strangers betétrésze. Nem kicsit, NAGYON, sőt azt mondom, erre épül a dal. És Don barátunk nem szól egy szót sem, a füle botját sem mozgatva simán közreműködik a számban, és eleget téve egy baráti felkérésnek rányomja anyazenekarának dolgait.
Legutóbbi hozzászólások