In Flames: Sounds of A Playground Fading
írta Tomka | 2011.06.22.
Megjelenés: 2011
Kiadó: Century Media Records
Weblap: www.inflames.com/
Stílus: modern metal (?)
Származás: Svédország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Vissza lehetne menni az útelágazásig, a 'Reroute To Remain'-ig, de az In Flames már annyira elhatárolódott az azelőtti időktől, hogy talán nem is érdemes firtatni, hogy is volt az a "genezis", meg a "bűnbeesés". Indítsunk hát tiszta lappal, hiszen Andersék is bizonyára ezt akarják, a címadás erre is utalhat: a régi melodeath-játszótér már alig hallatszódik, ráadásul manapság már valószínűleg a régi rajongók sem jajonganak olyan hangosan, nem azért, mintha visszatért volna a "régi In Flames", hanem mert már nagy ívben tesznek rá, hogy mit kalapálnak össze pár évente Fridénék. Pedig éppenséggel nem érdektelen, hanem következetesen megosztó lemezeket potyogtatnak az új évezredben második felében. Legutoljára 2008-ban tették fel a koronát ambivalenciájukra, ugyanis az 'A Sense of Purpose' tartalmazott a régi gyökerekhez visszakanyarodó momentumokat is, ugyanakkor talán leginkább kommersz lemezük volt, amely után a 'Sound of A Playground Fading' hallatán senki nem mondhatja, hogy váratlanul érte az a csapásvonal, amelyen továbbhaladtak a svédek.
De kezdjük az elején. Első lépésként spanoljuk fel magunkat kicsit a pofás promócióval, hadd induljon ráhangolódási előnnyel a lemez:
Azt se mondhatjuk, hogy az In Flames zsákbamacskát árulna: a 'Sounds of A Playground Fading' teljes egészében meghallgatható itt. Hallgassuk meg. Hallgassuk meg még egyszer.
Majd ezt ismételjük meg két-három napon keresztül.Mostanra az előítéletek talán már a kukában szunnyadnak. A 'Sound of A Playground Fading' talán a modern metal kissé semmitmondó kategóriájához áll legközelebb: többnyire beszaggatott, torzított gitártémákra pakolt üvöltözős ének, amelyekhez egyre gyakrabban csatlakozik hangulati- és dallamszínezékként az elektronika. Ami talán mindenkinek elsőre fel fog tűnni, hogy Anders a korábbinál jóval többet használja tiszta hangját, amit maximum könnyen felismerhető hangszínéért tudunk dicsérni. Általában az éneklés-kiabálás határán egyensúlyozik, a Ropesban például egészen az előbbi felé billen a mérleg, csakúgy, mint a záró dalban.
Bármennyire is szomorú hír az extrém metal zenék technika-orientált kedvelői számára, az In Flames korábban sem, de most már végképp nem az "okos" megoldásokról szól (egy mostani interjúban Friden konkrétan azt nyilatkozta, hogy Jesper Strömblad nem technikás gitáros). A 'Come Clarity' volt az utolsó olyan lemezük, ahol még az agresszióra, a durvábban megkarcolt riffekre fókuszáltak; manapság az In Flames már inkább hangulatokról, "érzésekről" szól, bármilyen furcsa is ezt így leírni. Az új lemez konkrétan tele van atmoszféra-centrikus darabokkal, és persze direkt "slágerekkel": de hiába húz például a Deliver Us gitártémája, olyannyira gördülékenyre van lekerekítve, hogy agresszívnek csak a Maidennel most ismerkedő Lady Gaga-rajongók nevezhetik. Elég csak rápislantani az új promofotókon a bociszemekkel néző tagokra, Anders ráadásul egy brit bridzspartin is simán el tudna vegyülni ebben a hacukában.
Anders mostanában mintha sok olyan indienek becézett metal anyagot hallgatott volna, mint a The Mars Volta vagy a The Dear Hunter, néhol már-már "emós" énekével mintha ezekhez hasonlatos atmoszférát igyekezne teremteni, a végeredmény pedig nagyjából olyan, mintha a korai Muse cseppnyi melodeathbe oltott modern metalt játszana.
A The Attic például lírának se nevezhető, egy gitárhangokkal aláfestett intim vallomáshoz hasonlít leginkább, a megzenésített versnek is beillő Jester's Doorba Anders konkrétan monologizál. Ez a kísérleti hangulatdal, amely szavalt verzékből és pszichedelikus hangképletekből áll össze, minden minimalizmusa ellenére hihetetlenül pofán tud csapni Jesper Strömblad távozásának tudatában. Az elektronika jelenléte a korábbinál sokkal hangsúlyosabb, és nem csak a klipes dalban. Ami viszont garantáltan ki fogja akasztani a rajongókat, az a lemezt lezáró Liberation, ami spec egy alternatív pop-rock dal, de legalább gitárszólót passzíroztak bele, amikből túl sok nem jutott a lemezre, de azok legalább pofásak. Akik viszont bekajálták az előző album Alias és The Chosen Pessimist című számait, azok egy percig se féljenek, mert ez az ő albumuk.
Azért a régivonalas rajongóknak is csurran-cseppen ezen a lemezen, a Darker Times példának okáért egész harapós, az A New Dawn pedig akár a 'Clayman'-re is felférhetett volna a könnyen felismerhető, azonnal ható lead gitár témájával. A közepére azért odapakoltak egy mélázós hegedűs intermezzót, úgyhogy megemelem kalapom a svédek merészsége hallatán, ez a dal telitalálat - mernek kísérletezni, plusz önkifejezni. A probléma mindössze az, hogy kb. tíz hallgatás után se tudok pár számnál többet kedvencként kiemelni: hiába értékelem, vagy legalábbis próbálom, amit az In Flames manapság művel, lelkesedni már nem könnyű irántuk, és többnyire csak kullogni lehet a zenekar önmegvalósítása után. Továbbra is ambivalens érzések kavarognak bennem minden egyes Playground-hallgatás után: egyrészről részleteiben még tetszenek is a számok, jók a szólók, szimpatikus az ének (még ha technikailag nem is túl jó), megkapó a hangulat, de... Még be kell ennek érnie, azt hiszem. Vagy bennem, vagy bennük. Mintha a sokféleség, a változtatás végül nem csapódott le egységes irányvonalban, a lemeznek nincs olyan íve, dinamikája, ami újra és újra hallgattatná magát. A szeptemberi koncert mindenesetre tökéletes tűzkeresztség lesz az új dalok számára.
Legutóbbi hozzászólások