Rhapsody of Fire: From Chaos to Eternity

írta garael | 2011.06.18.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.rhapsodyoffire.com/

Stílus: szimfonikus - power metal

Származás: Olaszország

Dalcímek

Értékelés

Értem én, hogy 2006 óta a legutóbbi lemez megjelenéséig volt hét, izé, négy szűk esztendő az ötletek felhalmozódására, de a 2010-ben megjelent 'The Frozen Tears of Angels' volt annyira erős, hogy úgy higgyük: a taljánok ellőtték az összes inkurrenciában tartott rakétát, erre mit ad az ég? Pár hónap, és egy nagylemezzel felérő szösszenet látott napvilágot – ami ugye nem szokatlan a bandától, hiszen ragadtatták már korábban is magukat ilyesfajta hadicselre –, no de kérem, azt még a legelőrelátóbb stratégiai elemző sem gondolta volna, hogy 2011-ben itt az új Rhapsody of Fire korong… Igaz, hogy ment a mese-mese mátka az eddig göngyölített sztori befejezéséről, de mondjuk meg, ez elég gyenge indok a türelmi idő rövidségére: szerintem a rajongók zöme – velem együtt – konkrétan leszarja, hogy milyen történetet áriázik Fabio, s ha van is, aki a főhős kalandjainak folytatásáért várta az új albumot, és nem a zenei szőnyegért, mára bizonyára már felnőtt, és túlhaladta akár a hatodik életévét is.

No, de elég a moralizálásból, meggyőződésem, hogy a kritikusok zöme eleve olyan prekoncepcióval ült neki meghallgatni az albumot, hogy minden bizonnyal a legutóbbi korongról lecsurgó ötletek feljavítását kapja, magyarul amolyan töltelékes kalácsot a korábbi zsíros cubák helyett. Szerencsére én azon ritka emberek közé tartozom, akikkel hasfájásig lehet etetni a süteményt, még akkor is, ha ez bizony tejszínhabbal megpakolt, túlédesített, émelyítős édesség. Persze végighallgatva a 'From Chaos To Eternity'-t, azért első hallásra találtam a citromszájú kritikusok véleményét igazoló momentumokat is, ám mint fegyelmezett katona, nem adtam fel a harcot, és milyen jól tettem! Igaz, hogy elsőre nem ütnek akkorát a dalok, de ennek oka van: a csapat visszakanyarodott a 'Rain of a Thousand Flames' kissé „progresszívebb” – milyen furcsa leírnom ezt a szót a Rhapsody esetében – világához. A gitár helyét többször is a himuszos dallamokat kissé megbolondító billentyű veszi át, a hangvétel sem annyira patetikus és regélő, mint azt mostanában megszoktuk, és Fabio is gyakran előveszi a fekete varjút a szekrényből, már ami a károgást illeti. Turilli ugyan nem tud kibújni a bőréből, de szólói nem annyira lienárisak, és a dallamvezetés is néha meg-megtörik – lásd, illetve halld a minieposz Ghosts of Forgotten Worlds-öt -, hogy aztán némi érzelmi tuninggal aztán természetesen hősies pátoszba csúcsosodjanak ki a dolgok. Igazából egyetlen jelét találtam a „töltelékes megoldásnak”: az Anima Perduta olasz nyelven előadott zokogós dallamait már megírták korábban is, más címmel, de hát kitől lopjon az ember, ha nem magától? A most aztán halálra rémült fanoket azonban gyorsan megnyugtatom, Lione tolmácsolásában a telefonkönyvet is többször végig lehetne hallgatni, orgánuma, és operás-áriázós előadásmódja – már akinek nem túlságosan geil ez a fajta kissé modoros, színpadi vokalizáció (nekem aztán nem) – még a nagyit is a fegyverszobába kergetheti, hogy remélhetőleg fakanalat fogva bosszút állhasson a tengernyi szomorúságot okozó gonoszokon.

A lemez csúcspontja a szokásos nagyeposzon kívül – ami viszont határozottan jobb lett, mint a 'Frozen' bő lére eresztett zárótétele -, a poweresen dübörgő, és blackes rikáccsal felvezetett Aeons of Raging Darkness, és a csapat történelmében először előforduló gótrock himnusz, az I Belong to the Stars: ez utóbbi a maga hatásvadász és kiszámított fordulatai ellenére is akkora slágerré válhatna szomorú metal színpadokon, mellyel hölgyek tömegét lehetne toborozni a heavy metal csapatok szimfonikus fegyvernemeihez.

Pontszám: 8