Journey: Eclipse

írta TShaw | 2011.06.14.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.journeymusic.com

Stílus: AOR

Származás: USA

 

Zenészek
Neal Schon - gitár, vokál Ross Valory - basszusgitár, vokál Jonathan Cain - billentyűs hangszerek, vokál Deen Castronovo - dob, vokál Arnel Pineda - ének
Dalcímek
01. City of Hope - 6:02 02. Edge of the Moment - 5:27 03. Chain of Love - 6:10 04. Tantra - 6:27 05. Anything Is Possible - 5:21 06. Resonate - 5:11 07. She's a Mystery - 6:41 08. Human Feel - 6:44 09. Ritual - 4:57 10. To Whom It May Concern - 5:15 11. Someone - 4:35 12. Venus - 3:34
Értékelés

Gondolom, a Journey-t nem kell bemutatni senkinek. Megkerülhetetlen alapbandája egy stílusnak, aminek a megalapításában vastagon kivették a részüket, azon felül karrierjük csúcsidőszakában egy fergeteges énekhangot is prezentáltak Steve Perry személyében, ám kilépésével elkerülhetetlenül eljött a zenekar agonizáló, sokak által vitatott időszaka. Ez a periódus 2008-ban ért véget, Arnel Pineda csatlakozásával, megint mások szerint azonban csak stabilizálódtak, de nem értek vissza a csúcsra – és szó, ami szó, én is tartózkodnék a kijelentéstől, miszerint az elmúlt három évben egy neoklasszikus Journey mutatkozott volna be a közönségnek…

Jómagam valamikor a kétezres évek közepén ejtettem a Journeyt. Perry pótolhatatlannak tűnt, de Steve Augeri egyáltalán nem volt rossz választás a zenekar részéről. Jeff Scott Soto jelenléte annyira ideiglenes volt csak, hogy meg sem lehetett emészteni a dolgot, az ismeretlen fülöp-szigeteki srác pedig elméletileg hozza Perry formáját és képességeit, de szerintem viszont egyszerűen csak egy jó képességű, képzett énekes, akinek a hangja passzol valamelyest a Journey-hoz, de mégsem eléggé ahhoz, hogy pótolja akár Perry-t, akár Augerit, vagy Sotot. Ennek ellenére szívesen hallgattam a ’Revelations’ albumot, még azzal együtt is, hogy egyértelműen messze álltak a régi idők klasszikusaitól, és a második korong újrafelvételei is meglehetősen vitatottak voltak. Kár is volt őket elkészíteni, hiszen egy Perry kaliberű énekes elvesztése után nem lett volna szabad hasonlítgatni az új embert a régihez, csakis öngól, maximum egy döntetlen sülhetett ki belőle.

Így jutottunk el 2011-ig, amikor megjelent végre az ’Eclipse’ album, a modernkori Journey újabb próbálkozása. Az album borítója, a rajta olvasható cím egyértelműen az ’Escape’ lemez világát és hangulatát próbálja megidézni, a kitűzött cél tehát az 1981-es időszak zeneiségének a felelevenítése, modern köntösben. Hát, legyen, lássuk, sikerült-e nekik…

A City Of Hope remekül kezdődik, jellegzetes gitárvonal, vérbeli AOR muzsika, Arnel Pineda pedig megpróbál előadni egy Steve Perry-nek írt énektémát. Kiénekli a magasakat, a teljesítménye remek, de a hangjából rettentően hiányzik az a jellegzetesség, az az azonnal felismerhető tónus, ami igazán egyedivé tette elődjét. Az egymásra másolt vokálok azért egészen jól eladják a nótát, ahogyan a vonós (szinti?) háttér is sokat dob a végeredményen. Végső soron egy potenciális slágerrel van dolgunk, ami azonban túlságosan hosszú, az utolsó másfél perc szerintem már kicsit felesleges és fárasztó is.

Az Edge of the Momentben ugyan ez a slágerességre való törekvés érződik, viszont itt is soknak érzem az öt és fél percet. A továbbiakban a Chain of Love egy atmoszférikus indításból startol át az első két dal hangulatába, de a lemez első feléről igazából a Tantra című balladát érzem a legközelebb az ’Escape’-időszak Journey-jához, ez a nóta viszont tényleg szerepelhetne azon az albumon is. Az Anything Is Possible-t nem tartom különösebben kiemelkedőnek, ez a lemez töltelékdala. A Resonate-ről először a ’Red 13’ EP ugrott be. Meglehetősen sötét tónusú szerzemény, ebből fakadóan jóval hangulatosabb, mint az eddig hallott darabok.

A lemez közepén aztán érkezik egy erős váltás, a She’s A Mystery. Ez a dal tulajdonképpen egy kéttételes alkotás, aminek az első fele egy akusztikus, hangulatos AOR csoda, amiből aztán a műsoridő kétharmadánál átcsapunk egy gitáros demonstrációba, Neal Schon itt bizony iskolát nyithatna az AOR pengetésből. A Human Feel legnagyobb erőssége, hogy végre a ritmusszekció is elengedi magát egy kicsit, valamint szintén sikerül szakítani az album első felének komolyabb keretek közé szorított összképével. A Ritual ugyan elsőre töltelékdalnak tűnhet, valójában nagy előnye, hogy követi a hátsó részleg hangulatbéli szabadosságát, az emelkedő hangvétel pedig egészen kellemes nótává varázsolja ezt a darabot. A To Whom It May Concern a lemez legszebb dala, igazi Journey ballada (Open Arms után szabadon), a Someone egy Frontiers-kompatibilis AOR sláger, a záró Venus pedig egy instrumentális levezetése a lemeznek, egyfajta összegzése az eddig hallott dalcsokornak.

Végeredményben azt kell mondanom, az ’Eclipse’ ugyan elejétől a végéig hamisítatlan Journey, de mégis inkább a lemez második fele az, ami jobban elkápráztatott. Ahogyan a hallgató is inkább a lemez végére szabadul fel leginkább, úgy a zenekar is inkább ide pakolta fel a lazább, változatosabb nótákat. A lemez első fele ezzel szemben szigorú, kicsit talán görcsös, mintha még csak próbálgatnák magukat a zenei közegben.

Egyébként biztos vagyok benne, hogy az album sikeresnek tekinthető (bármennyire is elmaradtak az eddigi eladási mutatók a tervektől). Nem tudja ugyan elkapni az ’Escape’ hangulatát és báját, de már közel van hozzá, mindeközben pedig számos egyéb epizódot megidéz a Journey munkásságából. Az egyetlen szívfájdalmam költői: Ha Arnel Pinedat nem keverik kicsit háttérbe, vagy ha Steve Perry énekelné ezeket a dalokat, én kikiáltanám a 2011-es év legjobb AOR lemezét, így viszont a vokálon elcsúszik a zenekar. Pineda remek dalnok, de a Journey zenei hátteréhez tőle egy fokkal magasabb szintű énekes dukált volna… (mondjuk Steve Augeri!)

Pontszám: 9