Anvil: Juggernaut Of Justice

írta Kotta | 2011.06.11.

Megjelenés: 2011

Kiadó: The End Records, SPV/Steamhammer

Weblap: http://www.anvilmetal.com/

Stílus: heavy metal

Származás: Kanada

 

Zenészek
Glenn ‘G5' Gyorffy - basszusgitár Robb Reiner - dobok Steve “Lips" Kudlow - ének, gitár
Dalcímek
1. Juggernaut Of Justice - 3:41 2. When All Hell Breaks Loose - 3:11 3. New Orleans Voodoo - 4:26 4. On Fire - 3:24 5. Fuken Eh! - 4:08 6. Turn It Up - 2:58 7. The Ride - 3:13 8. Not Afraid - 3:44 9. Conspiracy - 3:20 10. Running - 2:55 11. Paranormal - 7:04 12. Swing Thing - 3:00
Értékelés

1984. Együtt turnézik Japánban a Scorpions, a Whitesnake, a Bon Jovi és az Anvil. Később mindegyikük megcsinálta a milliós lemezeladásokban lecsapódó szerencséjét, kivéve egyikük. Így indul az kanadaiak történetét bemutató 2008-as film, melyet minden olyan kezdő zenésznek ajánlanék a figyelmébe, aki metálkodásra adja a fejét. Ha még ezek után is kitart a szándéka mellett, ám legyen! Lehetne ez a lehangoló alkotás, mely plasztikusan mutatja be a kemény fém igazi, underground és gyakran szánalmas jellegét, egyfajta teszt: „Tényleg ezt akarod csinálni, haver? Ötven évesen ételfutárkodni, és a családodtól összetarhálni a következő lemez producerére valót? Átverve álldogálni a világ másik felén egy pályaudvaron gitárostól, erősítőstől? Esetleg verekedni szeretnél egy klubtulajdonossal szaros 300 euróért Prága belvárosában, ami még egyikőtöknek sem lenne elég egy torontói repülőjegyre?"

 

Szóval, ha van szerencsétlen zenekar, akkor az Anvil az. A szakmabeliek egyöntetűen az egyik legnagyobb hatású albumként emlegetik a '82-es 'Metal On Metal'-t, és azt követő 'Forged In Fire' is időtlen klasszikus. Ha nem is teljesen fair őket a fent nevezett stadionzenekarokhoz hasonlítani, mert náluk jóval gyorsabb, erőszakosabb muzsikát játszottak, a belőlük inspirációt merítő következő generáció (például a Big 4) sikereinek is csak a töredékét zsebelhették be. Ma már, megfelelő távlatból látszik is talán ennek a miértje: rossz menedzsment és pozicionálás. Valószínűleg éppen a bratyizás a fenti, hajmetálos társasággal ártott többet, mint amennyit használt, mert elhitette velük, hogy a nagyobb kiadó és a dallamosodás vezet Amerikába. Pedig éppen, hogy még tökösebbre kellett volna venniük a figurát, és a Metallicával vagy a Megadeth-fel együtt indulni turnéra.

Nagyjából két szék között a földre. A mainstreamnek túlságosan heavy, a thrasherek számára viszont túlzottan is rock ‘n’ roll voltak. És az sem igazán használt, hogy a ‘Forged In Fire’ után négy évet kellett várni a következő albumra, éppen akkor, amikor robbant a metal színtér. Így lemaradtak, mint a borravaló. Pedig a ’90-es évek derekától ismét korrekt lemezekkel rukkoltak elő, addigra viszont a ’82-ben még a Monsters Of Rockon hasító banda már senkit sem érdekelt igazán.

 

Lipsék a fent említett rajongói mozinak köszönhetően kerültek vissza a köztudatba, talán nem túlzás azt mondani, hogy kisebbfajta nemzetközi összefogás bontakozott ki a legendás zenekar érdekében. A Metallica és a Saxon többek között ezért vitte el őket turnéra, mostanában több fesztiválon is főműsoridőt kapnak és a VH1 Classic is felkarolta őket, például a 2007-es, ‘This Is Thirteen’ újrakiadásával (2009-ben). Már-már szinte újra trendi az Üllő rajongójának lenni, nemrég például a Zöld Darázs című filmben láttam felbukkanni őket néhány snitt erejéig a háttérben, igaz, a hangot azt lefelejtették az élő fellépés alól (legalább is a magyar szinkronban)… tipikus Anvil-pech, hehe.

 

Nagy lehetett így rajtuk a nyomás, hogy bizonyítsák, nem csak a múltjuk és Lars Ulrich szép szavai miatt megérdemelt ez az újdonsült figyelem, ami rájuk irányul (főleg mivel Lars barátunk számára mindig az a ’80-as évekbeli banda a csúcs, amelyről éppen szó van). Jelentem, Steve Kudlow csapatának térde nem remegett meg a súly alatt, helyette zacskón ragadták a felkínált lehetőséget, és megalkottak egy bivalyerős albumot, amely nyugodtan odatehető a ‘Metal On Metal’ mellé. Elég rendesen mellélőttem az Első hallásban, amikor a hét és felet jóindulatúnak gondoltam. Már második hallásra rájöttem, ez bizony remek cucc, inkább egy combos nyolcas, amely kicsit az Accept visszatérésére hajaz, már amennyiben egy vérbeli, az összes fontos stílusjegyüket felvonultató Anvil korong született, amely mégsem poros és önismétlő.

A friss, mai hangzásért David Grohl stúdiója felelős (a másik műmájer, aki minden kamerába belemondja, milyen klassz zene is a heavy metal, közben meg pop-rockkal zsebeli a lét), de nem csak a forma, a tartalom is rendben van. Azaz nem csak jól, de igazán jót is szól az esedékes sorlemez. Ugyanis tíz darab lendületes, riffelős kemény rock sláger tör elő a hangfalakból, mindegyik szinte tökéletes a maga nemében, még akkor is, ha gyakorlatilag számról számra megmondjuk, mely korábbi dalaikra hasonlítanak ezek riffjei vagy énekdallamai (sőt még a Purple Burnjének a gitártémája is felbukkan egy mutációban).

 

De újítani, zeneileg megújulni is képesek, ezt bizonyítja az utolsó két tétel. A Paranormal a maga súlyos, lassú őrlésével nem a miatt meglepetés, hogy erősen Black Sabbath-os, mert gyakorlatilag minden korongjukon van egy málházós szám, hanem a finoman alápakolt jazz-rockos billentyűtéma miatt – ilyesmire tőlük azért nemigen számítottunk (4:00-nál figyelj!). Az instrumentális Swing Thingben pedig (amely állítólag tisztelgés Robb egyik kedvenc dobosa, Buddy Rich előtt) simán átmennek Diablo Swing Orchestrába, ami meglepően jól áll nekik.

 

Azaz öreg rocker nem vén rocker. Ezt a lemezt nem csinálhatta volna meg senki más, csak Lips és Reiner. Nem lehet őket utánozni, mert akkora nagy egyéniségek, de tényleg. A főnök riffjeit, dallamait és gitárszólóit szélcsendben is kilométerekről felismerni. Nem a világ legjobb énekese ugyan, de minden hangban amit kienged a torkán ott a lázadás, a konvenciók semmibe vétele, szóval a csávó maga a metal. Robb eszement pörgetéseit, hihetetlen ritmikai megoldásait szintén lehetetlen utánozni. Még ma is leesik az állam időnként őt hallgatva, hogy mennyire együtt él a muzsikával. Gondolhatjátok, micsoda szenzáció volt ez harminc évvel ezelőtt (Portnoy, akinek szerintem hasonló a hozzáállása a zenéhez, ekkor még sehol sincs). Említsük meg azért Glenn Gyorffy-t is, aki már vagy 15 éve a banda tagja amúgy. Szépen felnőtt a feladathoz ő is és ízlésesen kíséri a két legendát, Bob Marlette producer (Alice Cooper, Black Sabbath) ráadásul telt, hangsúlyos hangzást biztosított neki. Számomra egyedül a trió felállás fura kissé, ezt nehéz megszoknom tőlük, bár valószínűleg csak pszichés alapon hallom úgy, hogy hiányoznak a két ritmusgitár finom különbségei.

Pontszám: 8.5