Joe Bonamassa: Dust Bowl
írta Bigfoot | 2011.06.07.
Megjelenés: 2011
Kiadó: J & R Adventures
Weblap: http://jbonamassa.com/
Stílus: blues rock
Származás: Egyesült Államok
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Workoholic (munkamániás) – mondhatnánk Joe Bonamassára, ha az utóbbi egy évére gondolunk. Tavaly tavasszal ’Black Rock’ címmel jelent meg lemeze, ősszel a boltokba került a Black Country Communion debütáló LP-je, napokon belül megjelenik a második is, idén áprilisban kijött a ’Dust Bowl’. Négy album egy esztendő alatt, és akkor még nem említettük Don Airey augusztusban megjelenő szólóanyagát az ’All Out’-ot, ahol szintén hallható lesz gitárjátéka.
Nos, a ’Dust Bowl’, véleményem szerint tradicionálisabbra, markánsabbra sikeredett, mint a ’Black Rock’. Tisztább, jobban elhelyezhető, az ősidőket idéző blues zene.
A Slow Train úgy kezdődik, mint amikor egy mozdony felpörög, aztán átmegy egy lassú, földbedöngölő bluesba, kicsit úgy, mint Willie Dixon dala a You Shook Me a Led Zeppelin első lemezén. A címadó basszusalapja jazz rockos, Joe visszhangosított, sejtelmes gitárnyújtásai a western filmek világát idézik. A Tennessee Plates slágere a Dire Straits hajdani sikerét, a Walk Of Life-ot juttatja eszünkbe, de sokkal karakteresebb, a rock and roll-stílusban ütött zongora jót tesz az egésznek, és Bonamassa John Hiattal megosztja az énekrészt. Újabb lassú blues jön, a Meaning Of the Blues, a cím önmagáért beszél. Itt is odapakolnak rendesen, a köszönhetően a mennydörgő dobolásnak, a gitár is rendesen vonyít, hosszúra nyúlik a szóló, és egy nagyon tisztességes énekdallamot sikerült rittyenteni. A Black Lung Heartache az első akusztikus dal, igazi ősi stílusban, már csak a gramofonlemez sercegése hiányzik. Itt sem bírják ki, hogy ne menjenek át electric bluesba, úgy, hogy a hangfalak mélynyomója majdnem kiszakad a helyéről. Folytatódik a tradicionális vonal a You Better Watch Yourselffel, sodró, hangszeres virgákkal (a hammond, és a zongora is jelentős szerepet kap) pergő ritmussal megpakolva. A The Last Matador Of Bayonne újra lelassítja a lemezt, de most nagyon. A háttérben síró trombita, Bonamassa leheletfinom, elbeszélő gitározása tananyag is lehetne. Később hangosabb lesz a dal, a csodálatos, érzelemdús gitár marad, a végére a líra visszatér. Egy legendás Free-nótát hallunk 1973-ból, a Heartbreakert, Glenn Hughes-zal énekel duettet hősünk. A dal úgy passzol a lemez profiljába, hogy az eredeti hangulatot meghagyták, bár Hughes a végén nem bír magával. A No Love On The Street-ben is visszaköszön a Free világa, a gitár viszont Joe sajátja. A The Whale That SwallowedJonah akusztikus slide gitárral indít, ebből bontakozik ki egy kellemes, dallamos rocknóta, frankó zongoraalappal. A Sweet Rowenában közreműködik Vince Gill countryzenész, bár a dal egy jó kis bluestéma, zongorajátékra alapozva. A lemezt lezáró Prisoner lassú, kezdetben visszafogott, Bonamassa éneke szívbemarkoló, gitárjátéka nem nélkülözi az érzelmeket.
Legutóbbi hozzászólások