Joe Bonamassa: Dust Bowl

írta Bigfoot | 2011.06.07.

Megjelenés: 2011

Kiadó: J & R Adventures

Weblap: http://jbonamassa.com/

Stílus: blues rock

Származás: Egyesült Államok

 

Zenészek
Joe Bonamassa - gitár, ének (összes dal); tzouras, baglama and slide buzuki (2, 5); mandolin (10) Carmine Rojas - basszugitár (1-2, 4-9, 12) Anton Fig - dob (1-2, 4-9, 12); Percussion (2, 5); Hammer gitár (5); Shaker (9) Rick Melick - orgona (1-2, 4-8, 12); zongora, csörgődob (2, 5-7, 12); szintetizátor (4), Accordion (5) Peter Van Weelden - beszéd (2) John Hiatt - ének (3) Vince Gill - gitár (3, 11); Vocals (11) Michael Rhodes - basszusgitár (3, 10-11) Chad Cromwell - dob ( 3, 10-11) Steve Nathan - Hammond orgona (3); zongora (3, 11) Tony Cedras - trombita (7) Glenn Hughes - ének (8) Arlan Schierbaum - Hammond orgona (9) Blondie Chaplin - gitár (9) Beth Hart - ének (9) Reese Wynans - Hammond orgona, zongora (10) Kevin Shirley - Producer
Dalcímek
01. Slow Train 02. Dust Bowl 03. Tennessee Plates (km: John Hiatt) 04. The Meaning Of The Blues 05. Black Lung Heartache 06. You Better Watch Yourself 07. The Last Matador Of Bayonne 08. Heartbreaker (km: Glenn Hughes) 09. No Love On The Street 10. The Whale That Swallowed Jonah 11. Sweet Rowena (km: Vince Gill) 12. Prisoner
Értékelés

Workoholic (munkamániás) – mondhatnánk Joe Bonamassára, ha az utóbbi egy évére gondolunk. Tavaly tavasszal ’Black Rock’ címmel jelent meg lemeze, ősszel a boltokba került a Black Country Communion debütáló LP-je, napokon belül megjelenik a második is, idén áprilisban kijött a ’Dust Bowl’. Négy album egy esztendő alatt, és akkor még nem említettük Don Airey augusztusban megjelenő szólóanyagát az ’All Out’-ot, ahol szintén hallható lesz gitárjátéka.

Nos, a ’Dust Bowl’, véleményem szerint tradicionálisabbra, markánsabbra sikeredett, mint a ’Black Rock’. Tisztább, jobban elhelyezhető, az ősidőket idéző blues zene.

A Slow Train úgy kezdődik, mint amikor egy mozdony felpörög, aztán átmegy egy lassú, földbedöngölő bluesba, kicsit úgy, mint Willie Dixon dala a You Shook Me a Led Zeppelin első lemezén. A címadó basszusalapja jazz rockos, Joe visszhangosított, sejtelmes gitárnyújtásai a western filmek világát idézik. A Tennessee Plates slágere a Dire Straits hajdani sikerét, a Walk Of Life-ot juttatja eszünkbe, de sokkal karakteresebb, a rock and roll-stílusban ütött zongora jót tesz az egésznek, és Bonamassa John Hiattal megosztja az énekrészt. Újabb lassú blues jön, a Meaning Of the Blues, a cím önmagáért beszél. Itt is odapakolnak rendesen, a köszönhetően a mennydörgő dobolásnak, a gitár is rendesen vonyít, hosszúra nyúlik a szóló, és egy nagyon tisztességes énekdallamot sikerült rittyenteni. A Black Lung Heartache az első akusztikus dal, igazi ősi stílusban, már csak a gramofonlemez sercegése hiányzik. Itt sem bírják ki, hogy ne menjenek át electric bluesba, úgy, hogy a hangfalak mélynyomója majdnem kiszakad a helyéről. Folytatódik a tradicionális vonal a You Better Watch Yourselffel, sodró, hangszeres virgákkal (a hammond, és a zongora is jelentős szerepet kap) pergő ritmussal megpakolva. A The Last Matador Of Bayonne újra lelassítja a lemezt, de most nagyon. A háttérben síró trombita, Bonamassa leheletfinom, elbeszélő gitározása tananyag is lehetne. Később hangosabb lesz a dal, a csodálatos, érzelemdús gitár marad, a végére a líra visszatér. Egy legendás Free-nótát hallunk 1973-ból, a Heartbreakert, Glenn Hughes-zal énekel duettet hősünk. A dal úgy passzol a lemez profiljába, hogy az eredeti hangulatot meghagyták, bár Hughes a végén nem bír magával. A No Love On The Street-ben is visszaköszön a Free világa, a gitár viszont Joe sajátja. A The Whale That SwallowedJonah akusztikus slide gitárral indít, ebből bontakozik ki egy kellemes, dallamos rocknóta, frankó zongoraalappal. A Sweet Rowenában közreműködik Vince Gill countryzenész, bár a dal egy jó kis bluestéma, zongorajátékra alapozva. A lemezt lezáró Prisoner lassú, kezdetben visszafogott, Bonamassa éneke szívbemarkoló, gitárjátéka nem nélkülözi az érzelmeket.

Pontszám: 8.5