While Heaven Wept: Fear Of Infinity

írta Kotta | 2011.05.25.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://whileheavenwept.com

Stílus: epic doom/progresszí­v power

Származás: USA

 

Zenészek
Tom Phillips - Vocals, Guitar, Keyboards Rain Irving - Vocals Scott Loose - Guitar Jim Hunter - Bass, Vocals Jason Lingle - Keyboards Michelle Loose Schrotz - Keyboards, Vocals Trevor Schrotz - Drums
Dalcímek
1. Hour of Reprisal 03:47 2. Destroyer of Solace 02:40 3. Obsessions Now Effigies 04:37 4. Unplentitude 03:21 5. To Grieve Forever 06:13 6. Saturn and Sacrifice 05:25 7. Finality 11:08
Értékelés

Lám, a jó nem csak a mesében nyeri el méltó jutalmát, időnként a valóságban is megesik ez a csoda. Itt van mindjárt ez az underground legenda, melyet annak ellenére szerződtetett le a Nuclear Blast, hogy a nagykiadó-kompatibilitási skálán valószínűleg negatív értéket képviselnek. Erre már utaltam a ‘Vast Oceans Lachrymose’ kapcsán is (link alant), ám annak a lemeznek a heves földalatti sikere úgy látszik felülírta a bekategorizálhatatlan muzsikák és a jellegtelen zenészek elkerülését előirányozó jól bevált üzleti stratégiát.

Ennek eredményeképpen nem csak itt az új lemez – Phillips-éktől igen szokatlan, mondhatni rekord sebességgel -, de így még Európába is át tudnak ruccanni néhány fellépés erejéig – többek közt a Metalfesten is láthatjuk majd őket. Hová ez a nagy sietség? Nem lesz baj ezzel a nagy rohanással? Jogosan vetődik fel ez a kérdés azokban, akik régebb óta követik a zenekar pályafutását, de megnyugtatom őket, mielőtt még a világba kiáltanák félelmüket, hogy a WHW „eladta” magát: a minőségéből és az egyéniségéből egy jottányit sem engedtek. Phillips fejében valószínűleg több lemeznyi anyag van készen, így most, hogy hirtelen lehetőség adódott ezeket bitekbe égetni, nem kellett sokat vacakolniuk.

Nem csak a gyors megjelenés okán, de a zenei folytonosság miatt is gyakran érzem úgy, hogy a „Lachrymose kettőt” hallgatom. A banda ugyanis alapvetően továbbhaladt azon az epikus, progresszív vonalon, amit az előző koronggal kezdtek el, ugyanakkor néhány szám, mozzanat erejéig a korai (lassabb, súlyosabb) időszakukhoz is visszanyúltak. Úgy is van, minden valamirevaló trilógiának a második része a legsötétebb, legfelkavaróbb és a leginkább elgondolkodtató.

Szimfonikus black, melodikus power, progresszív metal, pszichedelikus rock, epikus doom – a lemez különböző pontjain ezen definíciók mindegyike megállja a helyét. Úgy vélem, a csapat szándékosan rá is játszik erre a sokszínűségre, gyakran építik a muzsikájukat az ellentétekre (pl. amikor különböző tempójú dob-, gitár- és énektémákat pakolnak egymásra, mint a nyitó számban, de Irving magasabb hangfekvésű, power metalos hangja már eleve ellenpontot képez a helyenként doomos, ősrockos muzsikával). A hangzásukban szerencsére megmaradt a kicsit koszos, régi-sulis gitársound, amitől még élőbb, lüktetőbb az összhatás. A tizenegy perces Finality-vel pedig talán pályafutásuk legjobb számát tették le az asztalra.

Egy újabb atmoszferikus, komplex mestermű született tehát a While Heaven Wept műhelyében, mely a ‘Vast Oceans Lachrymose’ által megkezdett úton halad tovább, elmélyítve, kiteljesítve annak világát, hangulatát. Várjuk a harmadik felvonást, addig pedig hallgatjuk az első kettőt!

While Heaven Wept: Vast Oceans Lachrymose

Pontszám: 8.5