Uriah Heep: Into The Wild

írta Bigfoot | 2011.05.17.

Megjelenés: 2011

 

 

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.uriah-heep.com

Stílus: hard rock

Származás: UK

 

Zenészek
Mick Box - gitár, vokál Trevor Bolder - basszusgitár, vokál Russell Gilbrook - dob, vokál Phil Lanzon - billentyűs hangszerek, vokál Bernie Shaw - ének
Dalcímek
1, Nail On The Head 2, I Can See You 3, Into The Wild 4, Money talk 5, I'm Ready 6, Trail Of Diamonds 7, Southern Star 8, Believe 9, Lost 10, T-Bird Angel 11, Kiss Of Freedom
Értékelés

2008 óta igen csak aktivizálta magát Mick Box és bandája, hiszen akkor, tíz év kihagyás után piacra dobtak egy zseniális stúdióalbumot, ’Wake The Sleeper címmel, majd a következő évben, a negyvenéves szülinapjukat ünneplendő, a ’Celebration-ön a leghíresebb dalaikat rögzítették újra, kiegészítve két új nótával, és idén tavaszra ismét összeraktak egy korongot új szerzeményekből.

            A Nail On The Head nyitja a dalok sorát. Egy kemény, meglehetősen egyszerű riffre Bernie Shaw nem túl bonyolult, fülbemászó énekdallamot ültet, tipikus rádióbarát nóta, különösebb izgalom nélkül. Az I Can See You gyökereit a ’Wonderworld albumnál kell keresni, azon belül is a So Tired a kiinduló alap – hát, én nem kedvelem a ’Woderworld’-öt. A címadó az első olyan szerzemény, amire felkapom a fejem, ami úgy „heepesen” odacsap, Mick Box nagyon metálosan nyomja az alapriffet. A Money Talk szaggatott nóta, Russell Gilbrook lendületes dobolása viszi előre, a végén Phil Lanzon megtekeri a hammondot. Az I’m Ready is beindulós, a refrén nagyon jellegzetes, a gitár a Free ’n’ Easyt idézi. A Trail Of Diamonds több tételes, a The Magician’s Birthday jut eszünkbe, legalább is az első lírai rész után egy néhány pillanatra fel is hangzik egy rövid gitárbetét belőle. Itt egyébként az énekdallam kísértetiesen hasonló a Crosby, Stills, Nash & Young protest dalára, az Ohio-ra. A Southern Star banális, bontott gitárakkordok viszik az alapot, plusz Mick rájátszik pár nyújtott hangot is, a háttérben a hammond megbújik. A Believe-ben Phil Lanzon a kezdeményező, tökösen kezdődik, de amikor Bernie Shaw belekezd a magáéba, egyszerű slágerré silányul az egész, igaz, a refrén egy kicsit dob az egészen.  A Lostban van valami keleties érzés, slágergyanú, de felejthető, pedig a végén megint jön Phil. A T-Bird Angel-ben a kemény felvezető után újra eluralkodik a banalitás, azért Mick Box szólója valamit javít a helyzeten. A himnikus Kiss Of Freedom megpróbál magasztos lenni – már a cím miatt is –, de nem lenyűgöző, és a refrént nem kellene annyiszor elismételni.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások