Divinefire: Eye of the Storm

írta garael | 2011.05.05.

Megjelenés: 2011

Kiadó: liljegren records

Weblap: http://www.divinefire.net/

Stílus: szimfonikus - power metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Christian Liljegren - Vocals (Audiovision, Narnia, Wisdom Call, Flagship, Modest Attraction, Golden Resurrection) German Pascual - Vocals (Narnia, Mendez, Minds Eye) Jani Stefanović - Guitars, Bass, Keyboards, Drums, Orchestration, Harsh Vocals (The Weakening, Essence of Sorrow, Crimson Moonlight, Renascent, Am I Blood, Sins of Omission, Hilastherion, Miseration, Solution .45, Mehida, Templar (Aus), The Few Against Many) Session Members: Patrik Gardberg - Guitars, Vocals (Solution .45, Torchbearer, The Few Against Many, Mean Streak) Anders Berlin - Keyboards, Vocals Andreas Johansson - Drums Guests: Thomas Vikström - Vocals (Therion, Candlemass, 7days, Stormwind (Swe), Mehida, Audiovision, Crash the System, Steel Seal, Dark Illusion, Enlighted, Tommy Vitaly) Pontus Norgren - Guitar (HammerFall, The Poodles, Damage Done, Talisman, Great King Rat, Jekyll & Hyde, The Ring) Markus Sigfridsson - Guitar (Therion (Swe), Formicide (Swe), Feeble Lies) Andreas Passmark - Bass (Narnia, 7days, Wisdom Call, DivineFire, Stormwind (Swe) , Rob Rock, Harmony, Abscess Plague) CJ Grimmark
Dalcímek
01. Time For Salvation 02. Hold On 03. Unchain My Soul 04. Bright Morning Star 05. To Love And Forgive 06. Even At My Lowest Point 07. Send Me Out 08. Masters And Slaves 09. The World's On Fire 10. Never Surrender 11. Masquerade 12. Close To The Fire
Értékelés

Könnyű dolga van a keresztény metal bandáknak, mert hát „ha Isten velünk, ki ellenünk?”. Hát ki lenne, mondhatná az a pár  ezer elmeroggyant, a blaszfémiát szó szerint értelmező sátánista black/death metal hívő ( nem a zenei stílusra, hanem a mögötte nyomorgó ideológiai háttérre vonatkoztatva), akik az ördög hangos tapsa mellett csinálnak hülyét magukból – hiába, a rossz parodistán is nevet az ember, csak hát nem a poénokon, ugye…. Igen ám, de mi van akkor, ha a kereszt vitézei egy furfangos manőverrel az ellen mögé kerülve, annak anyagi bázisát adó hátországra mérnek csapást? Mi lenne, természetesen győz a jóság, a vörös patás meg eheti a kefét, amit a black metalos emberfiák szőrzetéből kötött.

Itt van hát a Divinefire nevű csapat, akik egy huszáros rohammal a progresszívebb, szimfonikus Sonata Arcticat küldték el a pokolba: a neoklasszikus alapon nyugvó, skandináv dallamos metalt a göteborgi durvább közegbe helyezve, néha egy kis blackes sikát is hozzáadva teremtettek egy amolyan pátoszos, dallamos, de a morcibb alapokat sem nélkülöző imavilágot. Mivel jelen recenzió tárgya már sokadik albuma a csapatnak, nem vázolnám fel a történetüket, melyben a Narniatól elkezdve vendégénekesek sora bőgi el megkövetelt pátosszal az aktuális dallamokat: az alapfelállás azonban most annyiban változott, hogy ezúttal két tisztahangú vokalista is erősíti egymást a szeretet megosztásának jegyében. A dublírozott szereppel aztán tudnak is élni, főleg úgy, ha egy harmadik partnert is bevesznek a buliba, aki jó göteborgi szokáshoz híven reklámozza a scream technikát.

A csapat lelke, a finn Jani Stefanović – aki az említett hörrentésekért is felelős – ezúttal sem fukarkodott a meghívókkal, itt bizony ismét impozáns csapat gyűlt össze, elég csak Thomas Vikströmöt, vagy Blackmore - t említenem, akik a szokásos színvonalon nyújtanak segítséget a hangzás dúsításához, és a sokszínűséghez. S ha már Vikström, akkor örömmel fedeztem fel a közreműködők sorában azt a Tomy Vitalyt is, aki éppen az említett úriemberrel alkotta meg a (metal) újkori Helloween himnuszt, lásd korábbi kritikámat. Érdekes egyébként, hogy Candice Night neve nincsen feltüntetve a listán, pedig ha a folkosan induló To Love and Forgive-ben nem ő énekel, akkor Blackmore mester valószínűleg klónozhatta kedvesét, aki a háttérben maradva próbál a lebukástól megmenekülni: még szerencse, hogy résen vagyunk, mert az ördög nem alszik!

 Nem tudom, hogy ilyen kapcsolati háttérrel, mint ami a mi Janinknak van, hogy nem lehetett legalább egy session ütőst szerződtetni, aki rendesen feldobolta volna az albumot, hiszen a dobgép nem csak azért nem illik a képbe, mert utáljuk, hanem mert a dús szimfonikus háttér koncepciójába egyszerűen nem illik bele a zizegős, gépi csattogás (ugyan Andreas Johansson fel van tüntetve, mint alkalmi tag, de gyanítom, hogy a svéd helyett leginkább csak japán kollegája ütögeti a biteket.)

A lemez egyértelmű csúcspontja egyébként a jellegzetes című Never Surrender nóta, ami önmagában a lemez eszenciája, és remekül közvetíti azt a magával ragadó – másoknak kissé geil – himnikusságot, ami a keresztény zenéknek – főleg a Gospelnek – a sajátja, a remekül felépített kettős refrént hallva az ember önkéntelenül is az ég felé emeli a fejét, nesze neked grunge cipőbámulás, amelyről így bebizonyíttatott, hogy a pokolból való (legalábbis a  true rockerek szerint).

Pontszám: 7.5