Pendragon: Passion

írta nagybandi | 2011.05.04.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Snapper Music

Weblap: http://www.pendragon.mu

Stílus: prog. rock

Származás: UK

 

Zenészek
Nick Barrett - Gitár, ének Peter Gee - Basszusgitár Clive Nolan - Billentyű Scott Higham - Dob
Dalcímek
1. Passion (5:27) 2. Empathy (11:20) 3. Feeding Frenzy (5:46) 4. This Green And Pleasant Land (13:13) 5. It's Just A Matter Of Not Getting Caught (4:41) 6. Skara Brae (7:31) 7. Your Black Heart (6:46)
Értékelés

Meglepő és kissé furcsa. Ez a vélemény fogalmazódott meg bennem ismerve a Pendragon több mint 30 éves pályafutását, mikor első alkalommal hallgattam meg a cédét. Aztán elindítottam újra és újra, hagytam időt a zenének is, magamnak is. Megérte. A ’Passion’ samplerekkel fűszerezett, különböző furcsa hangeffektekkel, loopokkal tarkított zenéjével, néhol kissé rappelős, máshol agresszív énekével, súlyos, sokszor metalba hajló riffjeivel fura képet festett elém. Aztán a harmadszori-negyedszeri nekifutás után szép lassan emészthetőbbé vált, megnyílt, kezdtem felfedezni értékeit, ráhangolódni a zenekartól ezidáig nem megszokott újdonságokra, kísérletezésekre, melyeket nagyszerűen csempésztek be a sokunk által már annyira megismert és megszeretett progresszív zenéjük folyamába, elhitetve a hallgatóval, hogy ez a Pendragon még mindig az a Pendragon. Zseniálisan oldották meg a feladatot, megpróbálták színesebb köntösbe öltöztetni dalaikat, kicsit kitágítva a már megszokott zenéjük határait, alkalmazkodva – ha lehet ilyet mondani – a kor követelményeinek. Véleményem szerint sikerrel. Ahogy az előző, ’Pure’ című  lemezen már érzékelhető volt hogy Nick Barrett kissé el-elkalandozik egy metalosabb világba, itt ez egyértelművé válik. Ebben óriási segítségre lelt a heavy metal szcénából érkezett Scott Higham dobos személyében, aki ugye a ’Pure’-on mutatkozott be és frissítette fel játékával a zenét. De mint tudjuk nincs új a nap alatt, láttunk, tapasztaltunk már ilyet, emlékezzünk csak nem is oly rég Russel Gilbrook dobos is mekkorát dobott a Uriah Heep unalmasnak cseppet sem nevezhető muzsikáján.

  De térjünk rá a lemezre, melyről elsőként a címadó szerzemény, a Passion vájja be magát a fülünkbe. Fura hangok, lágy, akusztikus kezdés, majd a háttérben egy metalos riff vetíti előre, mit is várhatunk a következő percekben. Nick a megszokott hangján felvezeti a dalt ahogy tette ezt eddig is, aztán egy beüvöltéssel (’Drop my Balls!’) elkezdődik, amire nem is számítottunk. Döngölös, karcos, súlyos riff, mely végigkíséri az egész dalt, töményen és durván kapjuk arcunkba a zenét. A kemény vonal tovább folytatódik a hosszabb lélegzetű 11 perces Empathy-val. Mintha az Arena Witch Hunt-jának lüktető ritmusa köszönne vissza, de ne csodálkozzunk, itt van a kapocs Clive Nolan személyében. A dal második fele viszont egy huszárvágással pendragonosabbá válik, érkezik a floydos atmoszféra a hangfalakból, és ismét egy meglepetés. Az utolsó harmadban a megszokott csodás gitárszóló alá egy nagyon fura, kissé rappelősre fogott éneket pakol Nick, majd a dal lezárásaként Clive engedi el ujjait a zongorán majd a szintin. Ám épp hogy belefeledkezünk a harmóniákba, a zenekar nem enged lazítani, jön a Feeding Frenzy ami ismét szinte beletapos a földbe. Hibátlan. Aztán a több mint 13 perces This Green And Pleasant Land című csodával megérkezik az a Pendragon, amire mindig is vártunk. Nick jellegzetes hangja, érzelmes gitárjátéka, az összetéveszthetetlen gitárhangzás, háttérben Clive szőnyegként operáló billentyűi, majd Scott Higham zseniális dobolása Peter Gee élvezetes basszusjátékával megtámogatva a zenekar eddigi egyik legnagyszerűbb szerzeményévé teszik a dalt. A hullámzó hangulatokat, hirtelen váltásokat felvonultató It’s Just A Matter Of Not Getting Caught néhol kőkemény, máshol pedig a megszokott pendragonos világával hűen tükrözi azt az irányvonalat, amerre a zenekar kijelölte magának az utat. A zúzós metal riffel indító Skara Brae című dalban a ritmusszekció dögös és sokszor agresszív döngölését (kétlábdob!) egy hirtelen kanyarral Nick Barrett egyensúlyba hozza jellegzetes énekdallamaival, könnyed, elszállós gitárjátékával. Ez a szerzemény már túllép a progresszív rockzene kategóriáján, inkább vérbeli progmetal. Az album fináléjaként pedig kapunk egy gyöngyszemet, a Your Black Heart-ot. Mintha visszatértünk volna 1993-ba, a ’The Window Of Life’ világába. A dal felépítése és hangulata emlékeztet az említett lemezt lezáró Am I Really Losing You?-ra. Ezt is Barrett csodás dallamai vezetik fel, majd ugyanúgy belefutunk egy varázsszőnyegként hömpölygő gitárszólóba, mint ott. Belefeledkezel, magával ragad, elvarázsol, elrepít, úgy, ahogyan azt csak Nick Barrett tudja megtenni a hangszerével. És hirtelen vége. Kinyitod a szemed és rádöbbensz, hogy újra el kell indítanod a lejátszót. De nem úgy, ahogy eddig hallgattad. Hangosabban.

Pontszám: 8.5