Sons Of Seasons: Magnisphyricon

írta Mike | 2011.04.25.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Napalm Records

Weblap: www.sonsofseasons.com

Stílus: Szimfonikus prog/power metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Oliver Palotai - billentyűk, gitár (Kamelot, Circle II Circle, Doro, Blaze, Epica) Henning Basse - ének (Metalium, Errantry, Brainstorm) Pepe Pierez - gitár (Ancient Curse) Jürgen Steinmetz - basszusgitár (Silent Force, Headstone Epitaph, Rock Ignition) Daniel Schild - dobok (Blaze, Afshin, Justin Nova Band)
Dalcímek
01. Magnisphyricon: Temperance (2:03) 02. Bubonic Waltz (5:47) 03. Soul Symmetry (5:01) 04. Sanctuary (5:56) 05. Casus Belli I: Guilt's Mirror (6:01) 06. Magnisphyricon: Adjustement (0:41) 07. Into The Void (5:17) 08. A Nightbird's Gospel (7:03) 09. Tales Of Greed (4:56) 10. Lilith (5:30) 11. Casus Belli II: Necrologue To The Unborn (5:26) 12. Magnisphyricon: The Aeon (0:23) 13. 1413 (6:53) 14. Yesteryears (5:06)
Értékelés

„Magnisphyricon” – kedves Palotai úr, köszönjük a nyelvtörőt, cserébe tessék gyorsan kimondani, hogy „mit-sütsz-kis-szűcs…” A cím egyébként a művészi létet, és annak fenyegetettségét fejezi ki sajátos értelmezésben, ahogy azt a zenekarvezető egy friss interjúban taglalta. És amint végigment a lemez, örömmel nyugtáztam, hogy nem csupán a mondanivaló, hanem a muzsika is hasonlóképpen komoly, elmélyült és sokrétű. Aki azonban jól ismeri a 2007-ben alakult Sons Of Seasons bemutatkozó albumát, az igen jól sikerült ’09-es ’Gods Of Vermin’-t, az tisztában van vele, hogy a Kamelotban is érdekelt, apai ágon magyar származású Oliver Palotai – hogy kellően szofisztikált legyek – nem szarral gurigázik, igényes a zeneszerzésben és a csajválasztásban egyaránt (gy.k.: az Epicás Simone Simons az asszonykája).

Ha manapság azt hallod, szimfonikus elemekkel dúsított epikus metal, nyomban veszett nagy sárkánykergetősdit vizionálsz veszett nagy pallosokkal és szigorú macsó-pillantásokkal a promófotókon, esetleg hosszúcombú frontamazonok által vezényelt, gótikus katedrális méretű giccsben hempergő slágerrádiós mutatványokat – a Sons Of Seasons viszont üdítő kivétel. Mondom ezt úgy, hogy a fent említett stílusok képviselői között is van jó pár kedvencem, írásom tárgya ellenben úgy nyúl a bombasztikus témákkal elővezetett, nagyívű szimfonikus muzsikához, hogy szinte minden esetben sikerül elkerülnie a hatásvadász, öncélú dagályosságot és a megmosolyogtató, romantikusan naiv érzelgősséget; mert itt kérem nincsenek mesemondó nagypapák és hosszadalmas filmzenei betétek, a billentyűk által életre keltett „komolyzenei” témák sosem szólnak pusztán önmagukban, csaknem folyamatosan alájuk pakolnak vastag alapokat a súlyos gitárriffek. Ebben némi hasonlóságot mutatnak az Epica szerzeményeivel, ám míg a hollandusoknál a szimfo-jelleg jobban dominál, addig az Évszakok Fiai inkább a Kamelot munkásságával állnak rokonságban (persze durvább-karcosabb kivitelben), de a Savatage színpadias és a Beyond Twilight bizarr-őrült hangzása is felsejlik némelykor. Henning Basse korábban a már jobblétre szenderült Metalium korongjain énekelt, nem is rosszul, teszem hozzá, a Sons Of Seasons cizelláltabb, komplexebb világa azonban több teret enged a hangjának; bámulatos, milyen sokszínű a repertoárja, kezdve a finoman szőtt lírai dallamoktól az operás-hősies énekmegoldásokon át a majd’ death metalos hörgésig. Ráadásul mindvégig ötletes, karakteres dallamokat kapott, illetőleg írt magának, ezek hamar rögzülnek, magyarán könnyen a füledbe másznak – bár az egyszeri slágerfogyasztóknak még így sem ajánlott. Egy szó mint száz, noha ebben a műfajban már alig-alig lehet újat mondani, a német banda mégis rendelkezik egy viszonylag markáns arculattal, és olyan ízekkel, amely nem sokak sajátja – ez már önmagában dicséretes.

És akkor még nem szóltunk magukról a dalokról. Ugyan még csak ismerkedem a lemezanyaggal, érzésem szerint több odafigyelés szükségeltetik ahhoz, hogy kiismerhessem a számokat (holott nem egy befogadhatatlanul nehéz zeneműről van szó), azt pedig vélhetően hosszú idő elmúltával jelenthetjük ki, hogy újabb klasszikus született-e, vagy „csupán” egy roppant erős alkotás. Nem egy szerzemény magán viseli az újkori Kamelot kézjegyeit, sőt mi több, a dolog odáig fajul, hogy Henne Basse többször is döbbenetesen lekopírozza a nemrégiben megtért (?) Roy Khan énekstílusát. Ilyen például rögtön az intrót követő Bubonic Waltz vagy az Into The Void, amelyeknek főként az emelkedettebb refrénjükben érhető tetten a Kamelot-hatás. Aztán találunk masszívabb darabokat is szép számmal: a Soul Symmerty és a Casus Belli I: Guilt’s Mirror egyaránt vérbő power metal vaddisznó-túrások, főképp utóbbira süthetjük rá, hogy ökölrázós, heroikus refrénje révén igazi koncertfavorittá avanzsálhat, Henne pedig ezúttal Jon Oliva mester hisztérikus orgánumát veszi kölcsön. A Tales Of Greed az egyetlen speed dal, és mint ilyen, a legjobban ez basz nyakon: úgy szakít, mint egy Forbidden- vagy Vicious Rumors-bomba, a nyúlfarknyi gyermekmondókából kirobbanó power/thrash refrén meg úgy zseniális, ahogy van! Mi ez, ha nem Metal? Így, gyöngybetűkkel.

Nem kevésbé súlyos az A Nightbird’s Gospel sem, noha ilyen címmel valami lepkeszárny-könnyed balladára számítottam, de szó sincs elérzékenyülésről, ugyanis az album egyik legdurvább tétele ez, amelyben van minden szép és jó, még metalcore-os zúzda is! És ugye mondanom sem kell, hogy az égbeszökő refrén telitalálat? Hasonló vizeken evez az enyhén ködös-gótikus hangulattal átszőtt Lilith is, ám szerencsére nem ront bele a képbe Liv Kristine kalácsképű barbie-babasága, Palotaiék csupán előrántják a korong legjobb refrénjét egy olyan monumentális kórus formájában, amely még a Blind Guardian-Rhapsody párosnak is a becsületére válna! Egyedül a Sanctuary első másfél perces elektro-maszatolását nem tudom mire vélni, s még Simone Simons kissé haloványan csipogó hangja sem túl meggyőző, a folytatás azonban már felettébb izgalmas, köszönhető a komplex, technikás témaváltásoknak és egyéb nyalánkságoknak. A lemez vége felé járva a 1413 nyűgöz le, itt már teljesen eluralkodik a szimfo-mánia, hegyoromnyi kórusok harsognak, és a srácok hol az izraeli Amaseffer, hol a Dimmu Borgir szellemét idézik meg egy-egy pillanat erejéig. A finálé pedig már korántsem ilyen harsány: a Yesteryears megindító líra zongorával és Henning fájdalmas-szép énekével, méltó lezárása egy kitűnő albumnak. Csalódott Kamelot-hívők és igényes metalrajongók számára megkerülhetetlen a ’Magnisphyricon’, de úgyis mondhatom, hogy íme itt van a 2011-es év egyik legfontosabb zeneműve! Én időben szóltam!

Pontszám: 8.5