fbpx

Amaranthe: Amaranthe

írta Kotta | 2011.04.24.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Spinefarm

Weblap: www.myspace.com/amaranthemetal

Stílus: 

Származás: Dánia/Svédország

 

Zenészek
Olof Mörck (NIGHTRAGE, DRAGONLAND) - Guitar, Keyboards Jake E (ex-DREAM EVIL, DREAMLAND) - Clean Vocals Andy Solveström (WITHIN Y, EVILDOER, CIPHER SYSTEM) - Screams Morten Lowe Sorensen (THE ARCANE ORDER, SUBMISSION) - Drums Johan Andreassen (ex-ENGEL) - Bass Elize Ryd - Female Vocals
Dalcímek
01. Leave Everything Behind 02. Hunger 03. 1.000.000 Lightyears 04. Automatic 05. My Transition 06. Amaranthine 07. Rain 08. Call Out My Name 09. Enter The Maze 10. Director´s Cut 11. Act Of Desperation 12. Serendipity
Értékelés

Épp a minap – a hamarosan megjelenő Első hallásra rovat összeállítása során - dünnyögtem (többek között az Amon Amarth kapcsán), hogy bármily erős is a fémzenei felhozatal manapság, az igazán friss, eredeti hangok azért rettenetesen hiányoznak. Kicsit úgy érzem, egy helyben toporgunk, a különböző irányzatok kevergetése csúcsra van járatva, ezzel már nem lehet újat mutatni. Ráadásul jó ideje tart ez a tanácstalanság, gyakorlatilag a ’90-es évek dereka óta – zeneileg - nem történtek érdemi változások.

Addig minden évtized hozzátett valamit a heavy metal eszközkészletéhez, annak ’60-as évek végi kialakulása óta: a hetvenes évek vége felé felütötte fejét a brit újhullám, a nyolcvanas évek derekára létrejöttek az alapvető stílusirányzatok, a következő, átkos évtized pedig nem csak megtizedelte – hadd hulljon a férgese -, de meg is erősítette, fel is rázta a műfajt. Azóta művészileg mintha megtorpantunk volna: a bandák jó része egy az egyben, vegytisztán játssza a ’80-as évek valamely irányzatát, mások pedig folytatták a ’90-es évek alstílusokat keresztező és más zenei műfajok felé is kikacsintó kísérleteit. Lássuk be, a legtöbb jelenleg népszerű és újabban előretört irányzat – folk metal, szimfonikus power, metalcore – alapjait már közel két évtizede lerakták!

A kétezres évek nagy innovációja persze nem muzikális értelemben keresendő, a közönségízlést egyoldalúra formaló zeneipar megroggyanásának – köszönjük, internet – hozadékaként előbújhattak a föld alól azok az addig elnyomott rétegigények (képletesen szólva a Bundesliga-frizurás, pumacipős thrasherek, a sörissza, szőrmók, motoros macsók, a borotvapengét (talán ezért nincs a motorosoknak) és a gyógyszeres üveget szorongató gótok, a magukat (a laptopjukkal) szobafogságra ítélt progresszív rock rajongók, vagy éppen a nemi identitásukban nem sziklaszilárdan biztos, bulizni vágyó glamsterek (biszexszuálisan végül is dupla az esély egy randira, nem igaz?) egyaránt megkaphatják, amire vágynak), melynek a kemény fémzene mostani, sokadik virágzását köszönhetjük. Szóval, az előző évtizednek megbocsátunk, el volt foglalva azzal, hogy az új elvárásokhoz, lehetőségekhez idomuljon. De hogyan tovább 2011-ben, vajon mi lesz a ’10-es évek nagy dobása?

Erre ad egy lehetséges és igen frappáns választ az Amaranthe. A felgyorsult, nagyvárosiasodó, nemzetköziesedő életstílusban háttérbe szorulnak az elmélyedést, időt igénylő produkciók, gyorsfogyasztásra kell berendezkedni, azaz rövid, pörgős, azonnal ragadó számokat kell írni – első pipa. A másik érzékelhető trend a brutalitás és a testiség előretörése – a mai fiatalokat már nem lehet szexuálisan homályban tartani 17-18 éves korukig, az erőszak jelenléte is megszokottá vált a mindennapjainkban – a világ nem csak gyorsabb, de vadabb is lett, a bulik féktelenebbek, mondhatni. Ennek muzikális leképeződése az extrémebb zenei megoldások egyre elfogadottabbá válásában jelenik meg, gondolok itt arra, hogy ma már szinte lehetetlen hörgés-mentesen komolyabb sikereket megcélozni (második pipa).

Így, bár az emberi természet alapvető vonásai – például a vágyakozás a romantikára és az elismerésre, stb. – jó ideje változatlanok, már nem eléggé feszültségkeltő az a dilemma, hogy Ralph atya vajon a papi karriert vagy Meggie szerelmét választja (örülj, ha nem vágod miről van szó, az azt jelenti, még fiatal vagy), a hősnőknek manapság minimum egy vámpír és egy farkasember iránti vágyban kell őrlődnie, véres csatákkal megspékelve a gyötrődést (a főhősét és a nézőkét egyaránt). Alkonyat-metal? Az. Tudatosan célozza a fiatalságot befogadhatóságával és a rádióból ránk ömlő, ismerős techno-pop dallamok pofátlan bevetésével? Igen. Harmadik pipa. És akkor ez most jó nekünk, vagy a Manowar szellemiségében lefordított hüvelykujjal kiáltsunk átkot az igaz fémzene árulóira?

A skandináv fiatalok végre felrázták egy kicsit az állóvizet, ez már önmagában teljesítmény! A neten dúl a szájkarate azok között, akik az eredetiséget, a pimasz, újszerű megközelítést látják és méltatják bennük, illetve a „dizsi-metal”, és a „műanyagszagot érzek” frázisokat skandálók között. Igen, amolyan imádom-gyűlölöm lemez ez, nemigen lehet rá hat-hét pontot adni – vagy értékeled a bátorságot és a frissességet, ami belőle árad, vagy elvi síkon elutasítod a mesterkélt jellege miatt. Megvallom, én nem aggódom a miatt, hogy ez a jópofa megközelítés veri be az utolsó szöget a metal koporsójába, felhígítva annak közönségét, ha ne adj isten sikeres lesz (a ’90-es években az MTV mondjuk öt perc alatt világsztárt csinált volna belőlük ezekkel a bombaslágerekkel és a telitalálat imidzsükkel, az szent, most viszont előzenekaroskodhatnak a Kamelot és az Evergrey előtt - erről ennyit), azokat az érveket pedig, melyek szerint a produkció és a zenekar „megcsinált”, kitalált, egyszerűen nem veszem komolyan. Ne vicceljünk már, amikor lemezt eladni szinte lehetetlen és a fiatal zenészek több bandában is pengetnek, hogy meg tudjanak élni a muzsikálásból, teljesen természetes, hogy keresik a saját, egyedi hangzásukat és a réseket, ahová betörve relatíve sikeresek lehetnek. Ki csinálta meg őket? Komolyan azt hiszi valaki, hogy stylistok és PR szakemberek hada sürög-forog egy félig-meddig extrém metalzenekar körül?

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások