Amaranthe: Amaranthe

írta Kotta | 2011.04.24.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Spinefarm

Weblap: www.myspace.com/amaranthemetal

Stílus: 

Származás: Dánia/Svédország

Dalcímek

Értékelés

Épp a minap – a hamarosan megjelenő Első hallásra rovat összeállítása során - dünnyögtem (többek között az Amon Amarth kapcsán), hogy bármily erős is a fémzenei felhozatal manapság, az igazán friss, eredeti hangok azért rettenetesen hiányoznak. Kicsit úgy érzem, egy helyben toporgunk, a különböző irányzatok kevergetése csúcsra van járatva, ezzel már nem lehet újat mutatni. Ráadásul jó ideje tart ez a tanácstalanság, gyakorlatilag a ’90-es évek dereka óta – zeneileg - nem történtek érdemi változások.

Addig minden évtized hozzátett valamit a heavy metal eszközkészletéhez, annak ’60-as évek végi kialakulása óta: a hetvenes évek vége felé felütötte fejét a brit újhullám, a nyolcvanas évek derekára létrejöttek az alapvető stílusirányzatok, a következő, átkos évtized pedig nem csak megtizedelte – hadd hulljon a férgese -, de meg is erősítette, fel is rázta a műfajt. Azóta művészileg mintha megtorpantunk volna: a bandák jó része egy az egyben, vegytisztán játssza a ’80-as évek valamely irányzatát, mások pedig folytatták a ’90-es évek alstílusokat keresztező és más zenei műfajok felé is kikacsintó kísérleteit. Lássuk be, a legtöbb jelenleg népszerű és újabban előretört irányzat – folk metal, szimfonikus power, metalcore – alapjait már közel két évtizede lerakták!

A kétezres évek nagy innovációja persze nem muzikális értelemben keresendő, a közönségízlést egyoldalúra formaló zeneipar megroggyanásának – köszönjük, internet – hozadékaként előbújhattak a föld alól azok az addig elnyomott rétegigények (képletesen szólva a Bundesliga-frizurás, pumacipős thrasherek, a sörissza, szőrmók, motoros macsók, a borotvapengét (talán ezért nincs a motorosoknak) és a gyógyszeres üveget szorongató gótok, a magukat (a laptopjukkal) szobafogságra ítélt progresszív rock rajongók, vagy éppen a nemi identitásukban nem sziklaszilárdan biztos, bulizni vágyó glamsterek (biszexszuálisan végül is dupla az esély egy randira, nem igaz?) egyaránt megkaphatják, amire vágynak), melynek a kemény fémzene mostani, sokadik virágzását köszönhetjük. Szóval, az előző évtizednek megbocsátunk, el volt foglalva azzal, hogy az új elvárásokhoz, lehetőségekhez idomuljon. De hogyan tovább 2011-ben, vajon mi lesz a ’10-es évek nagy dobása?

Erre ad egy lehetséges és igen frappáns választ az Amaranthe. A felgyorsult, nagyvárosiasodó, nemzetköziesedő életstílusban háttérbe szorulnak az elmélyedést, időt igénylő produkciók, gyorsfogyasztásra kell berendezkedni, azaz rövid, pörgős, azonnal ragadó számokat kell írni – első pipa. A másik érzékelhető trend a brutalitás és a testiség előretörése – a mai fiatalokat már nem lehet szexuálisan homályban tartani 17-18 éves korukig, az erőszak jelenléte is megszokottá vált a mindennapjainkban – a világ nem csak gyorsabb, de vadabb is lett, a bulik féktelenebbek, mondhatni. Ennek muzikális leképeződése az extrémebb zenei megoldások egyre elfogadottabbá válásában jelenik meg, gondolok itt arra, hogy ma már szinte lehetetlen hörgés-mentesen komolyabb sikereket megcélozni (második pipa).

Így, bár az emberi természet alapvető vonásai – például a vágyakozás a romantikára és az elismerésre, stb. – jó ideje változatlanok, már nem eléggé feszültségkeltő az a dilemma, hogy Ralph atya vajon a papi karriert vagy Meggie szerelmét választja (örülj, ha nem vágod miről van szó, az azt jelenti, még fiatal vagy), a hősnőknek manapság minimum egy vámpír és egy farkasember iránti vágyban kell őrlődnie, véres csatákkal megspékelve a gyötrődést (a főhősét és a nézőkét egyaránt). Alkonyat-metal? Az. Tudatosan célozza a fiatalságot befogadhatóságával és a rádióból ránk ömlő, ismerős techno-pop dallamok pofátlan bevetésével? Igen. Harmadik pipa. És akkor ez most jó nekünk, vagy a Manowar szellemiségében lefordított hüvelykujjal kiáltsunk átkot az igaz fémzene árulóira?

A skandináv fiatalok végre felrázták egy kicsit az állóvizet, ez már önmagában teljesítmény! A neten dúl a szájkarate azok között, akik az eredetiséget, a pimasz, újszerű megközelítést látják és méltatják bennük, illetve a „dizsi-metal”, és a „műanyagszagot érzek” frázisokat skandálók között. Igen, amolyan imádom-gyűlölöm lemez ez, nemigen lehet rá hat-hét pontot adni – vagy értékeled a bátorságot és a frissességet, ami belőle árad, vagy elvi síkon elutasítod a mesterkélt jellege miatt. Megvallom, én nem aggódom a miatt, hogy ez a jópofa megközelítés veri be az utolsó szöget a metal koporsójába, felhígítva annak közönségét, ha ne adj isten sikeres lesz (a ’90-es években az MTV mondjuk öt perc alatt világsztárt csinált volna belőlük ezekkel a bombaslágerekkel és a telitalálat imidzsükkel, az szent, most viszont előzenekaroskodhatnak a Kamelot és az Evergrey előtt - erről ennyit), azokat az érveket pedig, melyek szerint a produkció és a zenekar „megcsinált”, kitalált, egyszerűen nem veszem komolyan. Ne vicceljünk már, amikor lemezt eladni szinte lehetetlen és a fiatal zenészek több bandában is pengetnek, hogy meg tudjanak élni a muzsikálásból, teljesen természetes, hogy keresik a saját, egyedi hangzásukat és a réseket, ahová betörve relatíve sikeresek lehetnek. Ki csinálta meg őket? Komolyan azt hiszi valaki, hogy stylistok és PR szakemberek hada sürög-forog egy félig-meddig extrém metalzenekar körül?

Pontszám: 8.5