New York Dolls: Dancing Backwards In High Heels

írta TShaw | 2011.03.30.

Megjelenés: 2011

Kiadó: 429 Records

Weblap:  http://www.nydolls.org/Home.html

Stílus: Glam punk

Származás: USA

 

Zenészek
David Johansen - ének Sylvain Sylvain - gitár, basszusgitár, zongora Brian Delaney - ütősök Jason Hill - basszusgitár Frank Infante - gitár
Dalcímek
1. Fool For You Baby 2. Streetcake 3. I'm So Fabulous 4. Talk to Me Baby 5. Kids Like You 6. Round and Round She Goes 7. You Don't Have to Cry 8. I Sold My Heart to The Junkman 9. Baby Tell Me What I'm On 10. Funky But Chic 11. End of the Summer
Értékelés

Vannak bizonyos zenetörténészek, akik egészen máshogy fogalmazzák meg a punk zene lényegét, mondanivalóját és hatását, mint az szélesebb körben elterjedt. Szerintük már a Sex Pistols és a Ramones is csak torzította (nem feltétlenül jó irányba) ezt a vitatott stílust, mely valójában a hippi nemzedék pusztulása után alakult ki, mintegy új vizekre terelve azokat, akik nem akarták a régi „hitüket” és saját magukat szektaszerű kommunákba szorítani. Ennek a valódi punk hullámnak a két legfontosabb zenekara a New York Dolls és az MC5, akiket alapjáraton inkább a protopunk stílusba, netán a glam rock szcénába szokás besorolni, ilyen minőségükben pedig alaposan kivették a részüket a későbbi glam/pop metal generáció (különösen a Mötley Crüe, a Wasp és a Poison) megihletésében.

A New York Dolls története kifejezetten érdekes, hiszen két, mára klasszikus és hírhedt lemezük megjelenése után a hetvenes évek közepén eltűntek a színről, majd 2004-ben visszatértek a világot jelentő deszkákra, 2006-ban pedig újra elkezdtek lemezeket gyártani.
Míg a 2006-os lemez egy igazán felüdítő erejű, ütős alkotás volt, fiatalos lendülettel, addig a 2009-es ’Cause I Sez So’-nál több ponton is kilógott a lóláb, mintha sokkal fontosabb lenne a lemez megjelenésének puszta ténye, mintsem maga a zeneiség. Ennek ellenére is megvolt benne a Dolls-feeling, ami képes volt eladni a lemezt – bár elvitathatatlan, hogy aki eddig nem szerette a zenekart, annak ez az album sem több holmi punkos, öreguras zagyvaságnál.
Most viszont újra előtérbe került az alkotói vágy, sőt, a csapat igazán nagy dobással készül előállni. Leszerveztek egy turnét a Mötley Crüe-vel és a Poisonnal (mester és tanítványai együtt), majd kiadták a ’Dancing Backward in High Heels’ című lemezt, csak hogy bővüljön kicsit az élőben eltolható nóták amúgy nem túl gazdag és hosszú sora.

Lemezünk természetesen egyszerre képviseli a frissességet és a bombabiztos állandóságot. David Johansen hangja maradt a régi. Mocskos, érdes, kellemetlen a fülnek, ám elképesztően feelinges, maga a dög, ami még a ma oly népszerű és divatos pop punkot is fél kézzel söpri le a síkról. Ő az a rock énekes, akinek igenis csak a kárára válna a hangja fejlesztése, úgy tökéletes minden, ahogyan az majd negyven évvel ezelőtt is volt. Emellé jön a másik kulcstag és fix momentum, Sylvain Sylvain ma már legendás gitárjátéka, melyet sok mindennek lehet nevezni, de technikásnak és virtuóznak éppen nem (és nem szabad elfeledkezni a hivatalosan idén csatlakozott Earl Slickről sem, aki legendás session zenészként hatalmas nevek mellett fordult már meg karrierje során, ám ezen a lemezen még nem ő nyúzza a húrokat).
Van azonban a zenében egy olyan magas fokú mozgalmasság és dinamika, ami mégis átemeli őket a puszta punk színtérről a hard rock irányába, egyféle modern glam rock, vagy glam punk stílust létrehozva, ez a speciális plusz pedig ugyan úgy jelen van ezen a lemezen, mint minden más New York Dolls albumon. Éppen ezért bár új albumról van szó, tulajdonképpen ugyan azokat a fogásokat és jellegzetességeket halljuk, amiket már negyven éve többször is lemezre vettek a csapat tagjai, éppen csak talán egy kicsit jellegzetesebb, ötletesebb formában, mint a ’Cause I Sez So’ albumon. No, nem kell azt várni, hogy újra előállnak egy Personality Crisis szintű stílusteremtő nótával, de az elvárható szintet olyan magabiztosan hozzák, mint Axl Rose a botrányos híreket.
Mégis, hogy legyen egy kis üröm is az örömben, azt egyáltalán nem merném leírni, hogy ez a korong jobb lenne a 2006-os visszatérő lemeznél, inkább valahol félúton áll közte és a ’Cause I Sez So’ között. Ez néhány elhibázott mozzanatnak köszönhető, mint például a Fool For You Baby című kislemez nóta, ami hiába próbál Doorsosan belemarni az ember szívébe, inkább afféle modern, avantgárd indie muzsika benyomását kelti, amit viszont a Dolls képtelen hitelesen játszani.

Pontszám: 7.5