Jag Panzer: The Scourge Of The Light

írta garael | 2011.03.28.

Megjelenés: 2011

Kiadó: SPV

Weblap: http://www.jagpanzer.com/

Stílus: heavy metal

Származás: USA

 

Zenészek
Harry "The Tyrant" Conklin - ének Christian Lasegue - gitár, billentyűk Mark Briody - gitár, billentyűk John Tetley - basszusgitár Rikard Stjernquist - dobok
Dalcímek
01. Condemned To Fight /Lasegue - Conklin/ (4:23) 02. The Setting Of The Sun /Briody - Conklin/ (3:26) 03. Bringing On The End /Lasegue - Conklin/ (5:03) 04. Call To Arms /Briody - Conklin/ (3:26) 05. Cycles /Lasegue - Conklin/ (4:08) 06. Overlord /Briody - Conklin/ (5:27) 07. Let It Out /Briody - Conklin/ (3:34) 08. Union /Lasegue - Conklin/ (5:15) 09. Burn /Lasegue - Conklin/ (6:04) 10. The Book Of Kells /Briody - Conklin/ (8:01)
Értékelés

Patinás. A szó hangjegyekbe dübörögve formálódik a hangfalakból, hogy testté öltsék a Jag Panzer zenei világát, ami most, hét év elmúltával is bizonyítja, hogy a nyolcvanas évek elején lefektetett stílusalapok majd harminc év elteltével is értéket nyújtanak, bátran felvéve a versenyt az időközben születő euro-szimfonikával, vagy a progresszív kódolású powerrel. Persze nem is lehet csodálkozni az időtállóságon, az alapvetően az európai fineszekre épülő veretes heavy metalt olyan zenészek vezetik elő, akiknek kisujjukban – esetlegesen hangszálaikban – van a szakma, ráadásul rendelkeznek azzal a plusz intelligenciával, ami különös progresszió nélkül is „rendszerelméletet” mutat, az ízlésesen felépített dallamok összetett, de alapvetően lineáris gitárszólókra fektetve hömpölyögnek a relevancia méltóságával.

Jag Panzerék soha nem a könnyebb utat keresték, ugyanakkor ékes példáiként az amerikai oktatás kritikai cáfolatának képesek voltak Macbethet is heavy metalba öltöztetni, ami mondjuk meg, még akkor is szokatlan a stílustól, ha az említetteknek megfelelően az elméleti zenei alapok a rutinnal ötvöződve teremtenek a névnek megfelelő csodafegyvert. Kissé féltem ugyan, hogy a Megadethbe távozó Broderick gitáros az ihletből is elvisz valamennyit, a megjelent új album azonban bizonyítja, hogy a korai években már egyszer a banda kötelékében játszó Christian Lasegue – aki a billentyűk mögött is képes dúsítani a hangzást - reaktiválása jó választásnak bizonyult, ráadásul a dalszerzésbe folyva tényleg csapatmunka látott napvilágot, a dalok egyenletesen oszlanak el Brody, Christian és a csodatorok, Conklin között. A munkaelosztás nem okozott „anarchiát”, a dalok egységét a kiváló dramaturgia, és a színvonal egyenletessége formálta amolyan Jag Panzeres páncélkeménységűre.

Na jó, lehet mondani, ilyen énekessel a telefonkönyvet is könnyen dalba lehet önteni – Conklin nem is hiába szerepel a kedvenc vokalistáim között, hangja minden „stúdiókütyü” nélkül képes olyan epikát közvetíteni, amihez jó pár európai bandának egységnyi szimfonikus zenekarra van szüksége, ráadásul Eric Adamsszel ellentétben a jó öreg türannosz hangja semmit sem kopott, zengő, csatatereket átívelő orgánuma és hangterjedelme a legnagyobbak közé predesztinálja. (A Burn Judasos verzéjében például sikoltozás nélkül képes amolyan barátságos kacsintással Halfordot idézni).

 

 

Ennyi dicséret után persze már nem okozhatok túl nagy meglepetést az olvasóknak: igen, az album fantasztikusan sikerült, méltó párja a klasszikussá vált Judgement/Mastery/Throne triumvirátusnak, és csak azért nem hasonlítom a korai idők etalont teremtő albumjaihoz, mert az eltelt harminc év bandái bizony jó párszor merítettek Panzerék ősforrásából, kissé talán el is koptatva azokat a sarokköveket, melyeket a csapat annak idején lefektetett.

Guderian tábornok kedvencei ennek ellenére megmutatták, hogyan is kell ezt a műfajt játszani: egy-két, korábban nem tapasztalt ritmikai képlettel, az epikát hangsúlyozó, mesélős dallamokkal,  melyeknek egy részében inkarnált formában keleti, vagy folk hatásokat is felfedezhetünk – halld a The Setting of the Sunt, vagy a Falconergitárhangzását a második perc tájékán felidéző Uniont - , az Iron Maidengaloppját csatasorba hívó Overlorddal, illetve az euro-szimfonikus unokák által tökélyre vitt, ám még nekik is példát mutató komplex történetmesélés keretében könnyed ecsetvonásokkal festették a vászonra, izé, a lemezre az Achtung! Panzer! zenébe oltott letámadásos sikerét. (Ha már festés, ajánlom az album borítóját nagyfelbontású képen áttanulmányozni, a stílus keretei között szokatlanul pazar.) Az amerikai power komplexebb megközelítését szeretők talán morgolódhatnak kicsit, én azonban remekül elvagyok a dallamok hangsúlyosabb jelenlétével, ráadásul a hangzást is sikerült az említett színtér sajnálatos módon sok esetben gyatra jellegétől eltérő színvonalúvá formálni.

Pontszám: 8