Symfonia: In Paradisum

írta MMarton88 | 2011.03.27.

Megjelenés: 2011

Kiadó: EARmusic

Weblap: http://www.symfonia.fi

Stílus: power metal

Származás: Finnország

 

Zenészek
André Matos (ex-Angra, ex-Shaman, ex-Viper) - ének Timo Tolkki (ex-Stratovarius, ex-Revolution Renaissance) - gitár Jari Kainulainen (ex-Stratovarius, ex-Evergrey) - basszusgitár Mikko Härkin (Cain's Offering, ex-Sonata Arctica, ex-Kotipelto, ex-Solution .45) - billentyű Uli Kusch (ex-Holy Moses, ex-Helloween, ex-Gamma Ray, ex-Masterplan) - dob
Dalcímek
01. Fields Of Avalon 02. Come By The Hills 03. Santiago 04. Alayna 05. Forevermore 06. Pilgrim road 07. In Paradisum 08. Rhapsody in Black 09. I Walk In Neon 10. Don't Let Me Go
Értékelés

„Tolkki strikes back!” A Symfonia név elsőre nem mondhat túl sokat az egyszeri rockernek, de ha vetsz egy pillantást a zenészek listájára, rögtön megértheted, hogy a finn formáció debütáló albuma miért 2011 egyik leginkább várt anyaga. A Stratovarius egykori vezére vélhetőleg soha nem fogja tudni túltenni magát azon, hogy kitették a saját zenekarából. Mivel a Revolution Renaissance nevű projektjének csupán a Michael Kiskével és Tobias Sammettel megtámogatott első albuma kapott szélesebb körű figyelmet, fura, ám kétségtelenül zseniális ötlettel rukkolt elő a finn gitáros.

Tolkki maga köré gyűjtötte a europower összes olyan arcát, aki már egy ideje anyabanda nélkül kóvályog, és a Strato időkből jól ismert liliomos zászló alatt egyesülve egy olyan anyaggal akartak revansot venni egykori kollégáikon, mellyel minden power rajongót levehetnek a lábukról. 

Billentyűsnek kézen fekvő volt az egykori Sonata Arctica szintigurut, Mikko Harkint felkérni (nekem a Sonataban annyira nem tűnt fel, de itt tökéletesen kopírozza Johanssont, ha titokban a svéd mágus bűvészkedne az ’In Paradisum’-on, azon sem lepődnék meg...), Jörg Michael helyén pedig már a Mekong Deltában is bevált Uli Kusch ül. Basszernak visszahívta Tolkki a Stratoból korábban épp ő általa elüldözött Jari Kainulainent, énekesnek pedig az egész megfejelése érdekében a Viperrel, és az Angrával feltűnt, később a Shaamanban, és az Avantasiában brillírozó André Matost választotta. Mi sülhet ki egy ilyen konspirációból? Csakis valami remek!

Már a nyitó Fields of Avalon első 20 másodperce egyértelművé teszi, hogy zeneileg a Stratovarius a kiindulási pont. Ám Kusch és Matos hatása érezhető a végeredményen. Némely refrén, dallam inkább köthető a Helloween/Edguy vonalhoz, mint a finn melodikus alapbandához. A számok a jól ismert power metal receptek szerint épülnek fel, semmi fölösleges progresszió: slágeres, gyors szerzemények sorjáznak egymás után, azonnal ható, gigadallamos refrénnel, bravúros szólókkal, könnyed jelleggel.

Ugyanakkor három kritikus pontja csak akad a produkciónak. Az első és legszembetűnőbb, hogy nincs rajta egy igazi sláger, egy olyan bombasztikus alapmű, mint a Hunting High And Low, az Eagleheart, vagy a Paradise. Érezhetően a Come By The Hillst próbálta meg annak megtenni Tolkki, de ez véleményem szerint nem sikerült. Minden dal remek, erős, csak az a pici, varázslatos plusz hiányzik, ami igazán kiemelkedővé tette anno a Stratovariust, az Angrát vagy a Helloweent. Ezzel együtt a személyes kedvenc nálam a Santiago lett.

A második problematikus pont André Matos. Időnként olvasni olyan véleményeket, hogy a Stratovariusban Kotipelto már túlságosan is elszáll az egekbe, és olyan magasságokkal próbálkozik, amelyek nem állnak jól neki. Nos, Tolkki nem törődött Matos adottságaival, ami nagy kár, mert Andrénak a denevértémák még Timonál is kevésbé állnak jól. Félreértés ne essék, a fickó továbbra is zseniális, de helyenként hallhatóan szenved, túlzásba viszi a bravúroskodást, egy idő után már kellemetlenné válik, hogy nem valamilyen kényelmes helyen énekel. Halkan jegyzem meg, hogy Matos hangja azért már nem olyan, mint a 90-es évek közepén volt, ráadásul meglepően sokszor juttatja eszembe orgánuma az Edguyos Tobit ezen az albumon. 

Mégis, a harmadik a legkritikusabb pont. Kérem tisztelettel, ennek a lemeznek már minden egyes dallamfordulatát hallottuk korábban. Tolkki olyannyira biztosra akart menni, hogy túlságosan is sokszor nyúlt korábbi témáihoz, megoldásaihoz, így a végeredmény végtelenül kiszámítható, sőt, kissé sablonos. A már említett Come By The Hills egy gyönyörű Gamma Ray nyúlással indul (Follow Me), majd egy Hunting High And Low kistestvér kerekedik ki belőle. A címadót már kétszer is elsütötte korábban Tolkki, először Soul Of A Vagabond volt a címe ennek a dalnak, másodjára pedig Revolution Renaissance. Úgy tűnik, hogy a finneknél is három az igazság. Az I Walk In Neon kezdése meglepően emlékeztet a S.O.S.-ra, a Pilgrim Road pedig a Revolution Renaissance Into The Futurejének kistestvére. Érdekes amúgy, hogy a RevRen vonalat még egy dal képviseli, a Rhapsody In Black.

Pontszám: 8