John Waite: Rough and Tumble

írta TShaw | 2011.03.05.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Frontiers

Weblap: http://www.johnwaite.com/

Stílus: AOR/rock

Származás: USA

 

Zenészek
John Waite - ének Luis Maldonado - gitárok Shane Fontayne - gitárok Kyle Cook - gitárok, vokál Tim Hogan - Low End David Santos - basszusgitár Mike Webb - Hammond orgona Billy Wilkes - ütősök Fred Eltringham - ütősök Rodger Carter - ütősök Bobby Keys - szaxofon Jennifer Paige - vokál
Dalcímek
Rough & Tumble Shadows of Love Evll If You Ever Get Lonely Skyward Sweet Rhode Island Red Love's Goin' Out of Style Better Off Gone Further The Sky Peace of Mind Mr. Wonderful Hanging Tree
Értékelés

John Waite karrierjének érdekes momentuma az, hogy bár hősünk annakidején lehetőséget kapott arra, hogy a legnagyobbak mellett dobbanthasson, ezt az esélyt elszalasztotta, bár nyilvánvalóan nem szándékosan. A minőségi melodikus rockzenét keresők számára Waite elsősorban a Bad English nevű egykori szupercsapatból lehet ismerős, ahol a Journey zenei agytrösztjei (Neal Schon és Jonathan Cain) mellett énekelhetett, ám megbízatása és egyúttal a csapat élettartama két lemez után véget ért. Ez már csak azért is fájdalmas momentuma a rockzene történetének, mert a Bad English mindkét lemeze közel klasszikus AOR megmozdulás volt a kilencvenes évek kezdetén. A csapatban egyébként ott muzsikált Ricky Philips is, akit a sors végül a Styx-be sodort másfél évtized múltán, ahogyan a dobos úriembert is Schon később vitte magával a Journey-be, így Waite kivételével gyakorlatilag a zenekarból mindenki feljutott a csúcsra.

Waite megmaradt szólózenésznek, ily módon azonban el is vágta magát a sikertől. Szólóban egészen a mai napig megmaradt egy szűkebb réteg hősének: legnagyobb sikerét, a slágerré avanzsált Missing You című dalt még 1984-es lemezén követte el, azóta gyakorlatilag egyetlen egy, szélesebb körben is ismerté vált megmozdulása sem volt, leszámítva persze a Bad English lemezeket (érdekes momentum viszont, hogy karrierjének kezdetén még Ziggy Stardust klónként próbálta eladni magát a The Babys névre keresztelt együttesben…). A kétezres években lemezei már különböző kiadóknál jöttek ki, átütő sikert pedig nem igazán ért el egyikkel sem, ám idén a feltörekvő, egyre komolyabban nyomuló Frontiers hozta ki új albumát, ugyan úgy hatalmas feneket kerítve a dolognak, mint nem is olyan régen a Nelson korong esetében. Hát lássuk, volt-e oka a felhajtásnak.

Waitelemezét hallgatva az első gondolatom az volt, hogy hősünk bár hard rock körökben lett igazán népszerű, most mégis egy olyan utat jár, ami kifejezetten drasztikusan szakít a régi hagyományokkal. A lemez AOR albumként lett beharangozva, valójában azonban sokszor érzi úgy az ember, hogy itt inkább egyfajta pop-rock zenéről van szó, ami inkább a rockzene felé húz (hála például az enyhén blues ízű, hova tovább, Dire Straits-es gitártémáknak). Kicsit talán Eric Martin szólólemezeire hasonlít, a Mr. Vocalist előtti korszakból, amit ugyan rockzeneként akartak eladni, de már ott is kilógott kicsit a lóláb (mindazonáltal azok a lemezek fantasztikusak voltak)

Zeneileg ez az album nem sok izgalmat ígér. A gitárok jelentik talán az egyetlen kapaszkodót, amik viszont tényleg nagyon karakteresen szólnak – mint feljebb írtam, van bennük egy kevéske bluesosan nyers íz, ami miatt tényleg egészen egyedivé és ötletessé válik a zenei háttér, pedig hát tényleg nincs itt az ég világon semmi különleges. Ami az egész anyagot viszi a hátán, az Waite éneke, amire viszont tényleg nem lehet semmi panasz. Nagyszerűen énekel, hangja gyakorlatilag sokkal jobb most, mint anno a Bad English időszakban volt (ez persze annak is betudható, hogy a két klasszikus lemez hangzása manapság már hagy kívánni valót maga után).

Minőségileg tehát egyáltalán nincs gond a lemezzel, inkább a stílusával lehetnek problémáink. Nagyon kellemes hallgatnivaló ez az album, de dög egyáltalán nincs benne. Bizonyos daloknál (például Evil) a kelleténél talán jobban belemerülünk a popzenébe, viszont vannak nagyon jól sikerült ellenpontok – a pattogós Shadows Of Love, a rockos Mr. Wonderful, vagy a Peace Of Mind igazán kiváló pontjai az albumnak.
Ha tehát nem idegenkedünk a popzene felé orientálódó AOR-tól, mindenképpen tegyünk egy próbát az anyaggal, de ebből adódóan viszont ne is várjunk Bad English-szerű anyagot hősünktől. Viszont ha a kultikus zenekart éppen Waite hangja miatt szerettük, akkor feltétlen beszerzendő ez a lemez.

Pontszám: 8