fbpx

Demonlord: Only The Dead Are Safe

írta Mike | 2011.02.22.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Nail/Hammer Records

Weblap: www.demonlord.hu

Stílus: Heavy/Power Metal

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Jurásek Balázs - ének, basszusgitár Kovács Gábor - gitár, vokálok Nagy András - gitár Világi Zoltán - dobok
Dalcímek
01. Locked In 02. Welcome To Vegas 03. Let the Demon Out 04. Get Out Of The Rock 05. She Lies 06. Buffet Rock 07. The Bastard's Song 08. Kill Your Memory 09. Don't Care 10. Ten Years Of My Life 11. Stay Strong 12. Sword In Your Eye
Értékelés

 De régen is volt az, amikor hazánkban valamikor a kilencvenes évek legvégén brit mintára kikiáltották a NWOHHM-t; és való igaz, az idő tájt egy kisebbfajta metal reneszánsz indult útjára, amely noha szigorúan csak az országhatáron belül terjesztette ki csápjait, és nem termelt ki magyar hammerfallokat, sonata arcticákat, jótékony hatása megkérdőjelezhetetlen volt: az addig (értsd: a ’90-es évek közepe-vége) kissé langyos hazai tradicionális heavy metal élet állóvizét alaposan felkavarták az olyan, akkor elsőlemezes bandák, mint a Cross Borns, az Obstruction vagy éppen a Demonlord. Emlékszem, jómagam is belekóstoltam ezen csapatok debütáló albumaiba, várva a nagy külhoni áttörés ízét, de azt nemhogy nem éreztem meg, inkább kínosan ügyetlennek és enerváltnak hatottak, amolyan – immár mai kifejezéssel – „teszkó-gazdaságosnak”. Persze a kalapból mindig elő lehet húzni azt az ilyenkor oly evidensnek tűnő kifogást-nyafogást, hogy a honi metal színtér helyzete akkortájt milyen sanyarú volt minden tekintetben, a szegény ember meg vízzel főz, de hát mint tudjuk, az állandó önsajnálatnak szaga van, méghozzá nem valami kellemes. Véleményem szerint a tradicionális metal a mai napig nem talált rá a saját hangzásvilágára, képtelen volt kitermelni nemzetközi mércével mérve is minőségi – és főként egyedi! – munkákat, olyanokat, amelyeket bátran, emelt fővel odaállíthatnánk a finn, német vagy olasz honfitársak produktumai mellé. (A Dalriada nevét mostanság gyakran idecitálják, mint a magyar metal elsőszámú „megmentőjét” és reklámarcát, jómagam azonban óvatosabban fogalmaznék velük kapcsolatban: az irány helyes, de valami azért még hiányzik. Egyéb műfajban pedig azt gondolom, jobbak a mutatóink, legyen szó modern rockról, indie-ről, black metalról vagy progresszívről, ám mindezek már más lapra tartoznak.)

A Demonlord volt az egyik első úttörő ifjú titán a kilencvenes évek vége felé, s igen hamar jelentős rajongóbázist sikerült kiépíteniük maguk köré. Aztán a lendület alábbhagyott, esetenként 3-4 év is eltelt két lemezmegjelenés között, a koncertezést szintúgy elhanyagolták, a napokban a boltok polcaira került új albumra pedig egyenesen öt esztendőt kellett várni, ami már-már Morbid Angel-i munkatempó, haha! A felállás viszont nem változott, ugyanaz a gárda, amely a bandát alapította jó 14 évvel ezelőtt, s mint ilyen, ez mindenképpen dicséretet érdemel! Az 1999-es bemutatkozás, az ’Adventures In Hell’ a vékony, élettelen hangzás végett inkább tekinthető demónak, mint stúdiólemeznek (az interjúkban maguk a zenészek is így nyilatkoznak), a dalok – főképp az énektémák – igencsak kidolgozatlanok, hogy azt ne mondjam, vázlatszerűek, s mai füllel hallgatva az anyagnak van egy amatőr bája, amit mindenki úgy értelmez, ahogy neki tetszik. Jómagam a ’Helltrust’-ot (2002) tartom a legjobb Demonlord-alkotásnak, itt bizony nagyot léptek előre mind a hangzást, mind az átgondoltabb zenei- és énektémákat tekintve, ám azt azért nem állítanám, hogy színvonalában versenyre kelhet akár egy közepes Gamma Ray-albummal is. A négy évre rá megjelent ’Hellforged’-dal helyenként már kezdtek eltávolodni a „sörhabos” germán melódiáktól, jobbára a középtempós/középgyors heavy/power metalt preferálták, hasonló ízekkel, mint ami a Rage sajátja. És itt van az új opus, érzésem szerint elődjének egyenes folytatása, mintha nem öt, hanem csupán két esztendő telt volna el a két korong között.

A slasher-horrorfilmes borító tetszetős, messze ez a legötletesebb a négy közül, az már más kérdés, hogy a HammerWorld mellékleteként megvásárolható anyag nem normál papírborítót kapott, hanem hártyavékony újságlapból kivágható fedlapot, ami CD-tokba helyezve nem éppen az időtállóság mintapéldánya. Tudom, MP3-időket élünk egy jó ideje, de azért mégis…! Az ’Only The Dead Are Safe’-en nagyítóval kell keresni a kórus-gazdag, galoppozós speed metalt (noha már a ’Hellforged’ is igyekezett elmozdulni ebből az irányból), amely az első két lemezt jellemezte, a Rage-hatások azonban még erőteljesebben dominálnak, mint előtte bármikor. Elég csak a nyitó dalt meghallgatni, hogy mindez világossá váljék: a klipesített Locked In egy talán atipikusnak nevezhető Demonlord-középtempó, amelyben a mélyre hangolt gitároké a főszerep, illetve a wah-pedálos szólóé, a verzék és – főleg – a refrén viszont nem elég izgalmas ahhoz, hogy igazi himnusszá érjen. És ezzel máris elérkeztünk az album – és az együttes – két gyengébb pontjához, jelesül az ének(es)hez és az énekdallamokhoz. Jurásek Balázs hangja kissé vérszegény ehhez a fajta muzsikához, a melódiái pedig nem elég fogósak, nem elég karakteresek ahhoz, hogy kitörölhetetlenül beleüljenek a fülbe, magyarul én ezekben látom a fő problémát; s ennek folyományaként a korong többszöri végighallgatása után sem sok marad meg bennem, a dalok homogénjellege egybemos mindent. Holott a zenei alap rendben van, legfeljebb a sok középtempós/középgyors szám mellé beférhetett volna egy-egy epikusabb, komplexebb, és több speed metalos szerzemény is, az anyag ugyanis nem hosszú, nincs 50 perc sem, de ez már csak az én vesszőparipám.

Számos hazai produkció leginkább kritizálható pontja a hangzás (az ének mellett, ugye): szerencsére Cserfalvi „Töfi” hangmérnök úr ezúttal tényleg jó munkát végzett, s ha az ’Only the Dead…’ nem is szól úgy, mint az utolsó Helloween-mű, panaszra semmi okunk nem lehet, nagy hangerővel egy bika megszólalást kapunk, ahol még a pergőnek is van teste. A fiúk csatasorba állítottak csembalót és hegedűt is, s míg az előbbi – e műfajban teljességgel szokatlan – hangszer többek közt a tempós-slágeres Welcome To Vegas-ban hallható a „kaszinó-zajok” mellett, addig a hegedű a neoklasszikus elemekkel telepakolt Buffet Rock-ot színesíti, amely afféle mókás ars poetica („büfémetál”, haha!), s mindamellett a leggyorsabb tétel az egész albumon; kár, hogy a jópofáskodó vonósbetét nagyon nem passzol ide, és bizony az énekdallamok is igencsak egysíkúak, talán egyedül a germánosan kapkodó refrén a legsikerültebb. A csembaló a mindössze két és fél perces Get Out Of The Rock-ban is felcsendül, ez amúgy egy zenei tisztelgés a Motörhead előtt, sörrel gargarizált, karcos minimál-énekkel, és beleszarós rock & roll attitűddel. No, igen, nem kell mindig kaviár… A pattogós Let The Demon Out az egyik legjobb szám, eposzi kezdése telitalálat, az együtténeklős refrénje pedig azt a Freedom Callt juttatja eszembe, amely még tudta, mi fán terem a jóféle melodikus metal. A She Lies könnyedebb, hard rockosabb hangvételű darab, újfent a Rage szelleme kísért, de nekem ez kevésbé tetszik, elsősorban a sutácska refrén nem talált be nálam. Ezt az arénarock-vonalat erősíti a Bastard’s Song is, szintén csembaló-díszítéssel, sok klisével nyakon öntve. Koncerteken azonban nagyot üthet, ebben biztos vagyok! Ugyancsak a Rage-re hajaz a csaknem 6 perces Kill Your Memory című fél-ballada is, kár, hogy Balázs szőrös-ráspolyos hangja nem ér fel a dalhoz, ide több kéne, nem beszélve a rövid óóó-zós részről, ami már a Bon Jovinak sem állt jól huszoniksz évvel ezelőtt. És hát a záró, vicces című Sword In The Eye is azt bizonyítja csupán, hogyan lehet egy metal szám mindössze 3 és fél percben is dögunalmas: a sótlan, semmitmondó énektémák épkézláb dallam hiányában teljesen agyoncsapják az egészet. Kár érte, megint csak kár… Az olyan korai himnuszok, mint például az Overture To The End vagy a Ruins In The Dark esetlen mivoltuk ellenére is azonnal ható, fülbemászó melódiáktól duzzadtak, a jelenkori Demonlord azonban híján van ennek. Megmondom őszintén, én többet vártam.

Pontszám: 6

Legutóbbi hozzászólások