Király István & G-Jam projekt: Sides Of The Soul

írta Kotta | 2011.02.17.

Megjelenés: 2011

Kiadó: 

Weblap: www.királyistván.hu

Stílus: instrumentális gitárzene, blues-rock

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Bráder István - ritmus- és szájgitár Király Gyula - basszusgitár Király István - szólógitár Kovács Balázs - dob Pénzes Máté - billentyűs hangszerek
Dalcímek
01. All Night Long 02. First Second Boogie 03. Talk To Me 04. Knock on My Door 05. Don't Lose Your Head 06. Pleasure and Pain 07. All or Nothing 08. Until You Find Another Way 09. Deep Water 10. Everyday I would Play The Blues
Értékelés

Volt idő, amikor rajongtam az instrumentális gitárlemezekért. Begyűjtöttem még bakeliten szinte mindent (Vai, Satriani, MacAlpine, Becker, Kotzen, Chastain, Dave Sharman, Partick Rondat, Vinnie Moore, Greg Howe, stb.), amit csak találtam. A nem „tisztán” instrumentális cuccokban utazó gitárzseniket is nagyon bírom (Uli Roth, Van Halen, Malmsteen, Gary Moore, Bettencourt, Bratta, Rhoads, Gilbert, Smolski, Lynch, Schenker, stb.), a határ gyakran el is mosódik, legtöbbjük rendes bandában is nyomta/nyomja, és szólólemezeket is készít. Mindenesetre sajátos hangulata van azoknak az albumoknak, ahol a gitár játssza a főszerepet, leginkább talán azért, mert a pusztán hangszeres számokban nem elég a rocksablonokat elpufogtatni – mélyebb, átgondoltabb dalszerzői metódusra van szükség a hallgatói figyelem fenntartására, főleg egy teljes albumon keresztül, amely nemigen lehet sikeres komolyabb klasszikus zenei (és/vagy jazz) előtanulmányok, képzettség nélkül.

A gitárhősök lemezeiben így találtam meg a komolyzenei rétegzettség, intelligencia és a rockos lendület, energia tökéletes egyvelegét – ezért szerettem őket. A varázs részben azért elmúlt – gyorsabban is, mint azt a konfigurációban rejlő lehetőségek sejtették. Talán igen hamar eljátszottak, elmondtak mindent, amit lehetett? Részben, mert a ’80-as évek kreatív vákuumában eszméletlen ütemben és minőségben születtek a produkciók ebben a stílusban is. De belejátszhatott a saját ízlésem és életvitelem változása is: bizony egyetemistaként, a kocsmázás és a foci között még belefért Sartre és Dosztojevszkij megemésztése, az unikumozás kísérői pedig akkoriban mély beszélgetések voltak életről, szerelemről, Tarkovszkij filmjeiről vagy éppen az egzisztencializmusról. Manapság pedig örülök, ha tíz óra agyzsibbasztó robot, napi két óra utazás, egy pici család és kutyasétáltatás után még van erőm elszöszölni az aktuális lemezkritikával, és a Metal Hammerbe, vagy valami habkönnyű akciófilmbe belenézni. Magyarán, az ilyen korongok – adott esetben - a befogadó részéről is nagyobb erőfeszítést igényelnek.

Rátérve jelen recenzió tárgyára rögvest két idevágó megállapítást teszek: először is Király István valószínűleg legalább annyi gitárlemezt hallott, mint jómagam. Kezében ott van ugyanis minden tudás, amit az elmúlt 30-40 évben felhalmozott a szakma. Mindez ráadásul szépen összeérve, leülepedve, melyet az erőlködés legkisebb jele nélkül tud a zeneiség szolgálatába állítani. A kákán is csomót keresők majd hallani vélnek egy kis Satrianit itt, egy kis Gary Moore-t ott (na jó, nem is kicsit), Steve Vai futamait amott, de oda se figyeljünk rájuk! Ha már hasonlítani kell őt valakihez, én olyasvalakit említenék, mint például Vinnie Moore, akinek a kezében ott van a neoklasszikus virga éppen úgy, mint a blues-os, feelinges játék. Csakhogy neki elég jól elkülöníthető korszakai vannak, István mellett szól, hogy nála (fiatal kora ellenére) a különböző iskolák perfekt harmóniában olvadnak össze – ezt Vinnie-nek csak a pályafutása késői szakaszában sikerült elérnie. Respekt!

Másodszor: ez itt most nem az adott eset. Ugyanis semmiféle megfeszülésre nincsen szükség a dallamok befogadáshoz. Pitta olyan közérthetően, nagy szakmai alázattal, a dalokat középpontba helyezve alkot, hogy már-már szinte populáris a végeredmény. A satrianisan remek melódiák már az első albumot is jellemezték, de itt sikerült rátenni még egy lapáttal a közérthetőségre: azonnal, első hallásra dúdolható az összes szám. Tufarockerségem okán nekem az ‘On The Road Again’ töményebb, rockosabb hangzása ugyan kicsit jobban bejön, mint a ‘Sides Of The Soul’ szellősebb, bluesosabb megközelítése, de azt el kell ismernem, hogy a dalok – amúgy is igen magas - színvonala még tovább nőtt. A lemez első fele amúgy a debüt vonalát viszi tovább, a második öt szám azonban elmegy egy elmélkedősebb, blues-os, helyenként jazz-rockos irányba, ahol a ritmusszekción kívül gyakran csak egy kis leheletfinom billentyűszőnyeg alapoz a „király” alá. Mintha csak megérezték volna a blues-rock gitáristenének közelgő tragédiáját, és a tiszteletüket rónák le előtte - előre…

Tanácsolhatnám persze, hogy hagyják ezt a bluesolást a francba, ebben igazán eredetit már úgysem lehet, de nem teszem, mert – bízva abban, hogy ez azért nem egy tendencia leképződése és a következő CD nem lesz full retro – a két album így kerek egész, eképpen válik teljessé a Király István tehetségét, sokoldalúságát bemutató tabló. (Csak annyit jelzek, hogy – bár értem a koncepciót a lélek két oldaláról - dramaturgiailag talán mégiscsak szerencsésebb lett volna váltogatni a tempósabb és a lassú számokat.) De ne feledkezzünk meg az őt kísérő zenészek méltatásáról sem, akik a profizmuson túlmutató lelkesedéssel, beleéléssel teszik oda magukat a produkcióba: a kitűnő billentyűszólók éppúgy dicséretet érdemelnek mint a remek szájgitár, vagy a nagyon természetes, élő dobsound és a halálpontosan dohogó basszus. Hogy valami negatívat is mondjak: a borítóba (vagy hogyan nevezzem ezt a kétlapos izét?) ezúttal láthatóan nem sok energiát fektettek – manapság ez talán már nem is annyira fontos, de mégis, a tartalom, amely - új minőséget, viszonyítási pontot teremtve - egyértelműen mérföldkő a magyar gitár- és rockzenében, talán megérdemelne egy komolyabb külcsínt. Sebaj, majd a másodkiadás orvosolja ezt a problémát, mely remélhetőleg egy elismert nemzetközi kiadó égisze alatt zajlik majd. Merthogy a G-Jam muzsikája megállná a helyét bármilyen nemzetközi összehasonlításban, ahhoz kétség sem férhet. Én szóltam!

Király István: On The Road Again
Paul Gilbert: Fuzz Universe

Joe Satriani: Black Swans and Wormhole Wizards
Marty Friedman: Bad D.N.A.
George Lynch: Orchestral Mayhem

Pontszám: 9