Dalriada: Ígéret

írta garael | 2011.02.11.

Megjelenés: 2011

Kiadó: AFM

Weblap: http://www.dalriada.hu/

Stílus: Folk/power metal

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Binder Laura (ének, furulya) Ficzek András (ének, gitár) Németh- Szabó Mátyás (gitár) Rieckmann Tadeusz (dob) Molnár István (basszusgitár) Ungár Barnabás (billentyűk)
Dalcímek
Intro (02:43) Hajdútánc (04:58) Hozd el, Isten (04:33) Mennyei Harang (06:16) Ígéret (04:36) Igazi Tűz (04:42) Kinizsi Mulatsága (04:19) A Hadak útja (06:40) Leszek a Csillag (05:49) Leszek a Hold (06:13) Outro (00:50
Értékelés

A külföldi kiadóhoz szegődött Dalriada kapcsán olvasgattam minap a neten néhány fórum-hozzászólást: a pozitív fogadtatás ellenére sokan a „mulatós rock” metal zenei megfelelőjének tartják az együttes által képviselt „folkcrossovert”, „értéknélküli mulatságnak” tartva az alkotási színteret. Nem tudom, hogy egy, a hivatalosan könnyűzenéhez tartozó műfajban szerencsés-e a művészi jelleget KIZÁRÓLAGOS értéknek tekinteni, talán túl lehetne már lépni a berögződött, iskolás-szagú attitűdön, főleg a magyar népzene esetében, aminek fontos stílusai vállalják fel nyíltan a puszta szórakoztatás könnyebb, de a hivatalos álláspont szerint értéktelen szerepét. Vagy talán nem is ez az álláspont? A popzenét fitymáló énektanárnő mondta valaha is egy-egy instrumentális, az esküvőkre, lakodalmakra, kocsmák hangulatteremtésére íródott szaporára, vagy legényesre, hogy értéktelen? Pedig sem funkciójában, sem megvalósításában nem különböznek attól, amit a Dalriada csinál, ráadásul jól, mit jól, nemzetközi színvonalon. Persze nem érdemes őket a Barbaróhoz, vagy a Naprához hasonlítani, akik egy más céllal és más indíttatásból, a népzene szórakoztató oldalát elkerülő, és inkább az individuum érzéseit, illetve a spirituális átgondoltság priorizáló szegmensében házasították a folkot a rockkal, de úgy érzem, az a játékos-historizáló szerep, amit Lauráék megtaláltak a népzenében, igenis illik – és nem is értéktelenül – ahhoz a célhoz, amit kitűztek maguk elé, és ami jelen alkotásban már több is, mint amit külföldi nevesebb társaik valaha is elértek.

Azt hiszem, azért egyet nem lehet vitatni: az Arany-album szövegíróját nemigen lehet überelni a műfajban, még akkor sem, ha olyan költői képeket használt, amiket elég nehéz lenne angolra lefordítani (gondoljunk csak bele a Toldi első két sorába), ám most a csapatnak zeneileg is sikerült, ha nem is egyedit, de a nemzetközi színtéren is bátran felvállalható alkotást a porondra dalolni. Nem mintha a legutóbbi album nem lett volna kiváló, de az Ígéret úgy érzem, az előd monolit jellegén túlmutatva jóval heterogénebb lett, a kísérletezés pedig mind a hangszerelés, mind a dramaturgia területén sikert hozott, még akkor is, ha néhány friss elem először – mint ortodox népzenefant – kissé meghökkentett. Tudom, a globalizáció még a folkra is hat, de a magyar népviselettől idegen kosztümök, és Laura hörgése (gondoljatok bele, hogy Sebestyén Márta valamelyik dalában hirtelen scream technikára váltana) inkább hatásvadásznak, mintsem hangulatépítőnek tűntek első hoppra, izé, kukkra, ám aztán megbarátkoztam velük, sőt….

De folytassuk hát az egyértelműen előremutató kezdeményezésekkel: a Fajkusz banda integráns és hangsúlyozott jelenléte mellett a szintetizátor a stílusban nem szokásos hangszíneivel késztetett az állam keresésére - a tangóharmonika (!), hammond, a zongora és a road bluest a folkkal fantasztikusan háziasító herfli szerepeltetése szerintem unikum - lásd, illetve halld  a Hozd el Isten c. dalt . Valószínűleg a nemzetközi színtér elvárásainak megfelelve talán soha nem volt ennyi gyors, szaporázó, a vigadalmakat idéző rész, ugyanakkor a gitárszólók a folk metalban szokatlan hangsúlyozással tolják a fémvonalat a Blind Guardian, és az Iced Earth irányába.  A dalok szinte azonnal belopják magukat a hallgató fülébe, melyet autentikus népzenei töredékek és dallamok segítenek elő, de bátran állíthatom, hogy a csapat által „vonalvezette” dallamok bátran odatehetők az „eredetiek” mellé.

A szövegek egyrészt a történelmi témák vigadós és heroizáló témáiból, másrészt az ősmagyar mondák világából táplálkoznak, a hozzájuk rendelt ötletes zenei megvalósítással és betétekkel. A kezdő, Tinódi Lantos Sebestyén versére ráénekelt autentikus, XVI. századbeli műdal ugyanannyira zseniális, mint a torok ének sámánidéző hangulata és a révületbe hajszoló dobok jelenléte az outroban, keretet alkotva a történelmi témák felől a már említett regélő-mesélő nomád eredetidézésig, mindez olyan muzikális-szövegi egységben, ami azok számára is szinte érthetővé - vagy legalábbis átélhetővé - teszik a dalokat, akik nem értik, miről is szólnak valójában. Az említett népzene mellett a kompozíciónak megfelelően barokk korabeli témák, és a pre-folk magyar sámánrituálés révület-darabok gazdagítják a csapat inspirációs tárházát, mellyel az említetteknek megfelelően újabb lépést tudtak tenni a szórakoztatást felvállaló progresszió útján (és akkor még nem említettem a finn népdalok ihlette A leszek a Holdat, melyben vendégénekesként az autentikus jelleget fokozandó módon a Korpikliaani morrantója is közreműködik).

Pontszám: 9