Infinity Overture: The Infinity Overture - part 1.

írta garael | 2011.01.31.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Lion Music

Weblap: http://www.myspace.com/welcometoinfinity

Stílus: szimfonikus gótikus metal

Származás: Dánia

 

Zenészek
Kimmie Tenna Nielsen : ének Niels Vejlyt : gitár, hörgés Bernardo Fesch : basszus Jakob Vand : dob vendégek: Fabio Lione : ének (The Hunger) Amanda Somerville : ének (The Hunger, Secrets, The Infinite Overture pt. 1, Smoke and Mirrors) Marie Frifelt : ének (Back from the Past, Darkness of Mind) Simon Holm : hörgés (Smoke and Mirrors, Darkness of Mind, Evernight) Hjalte Sejr Bertelsen : hörgés (Smoke and Mirrors) Thomas Jensen : ének (Back from the Past, The Hunger) Mads Damgaard : zongora (Angels, Secrets, The Infinite Overture pt. 1)
Dalcímek
1. The Hunger (04:49) 2. The Stand (04:28) 3. Angels (05:55) 4. Evernight (04:46) 5. Secrets (05:00) 6. Back From the Past (04:59) 7. Smoke and Mirrors (05:01) 8. The Infinite Overture Pt. 1 (07:16) 9. Darkness of Mind (05:04)
Értékelés

Az előző Infinity Overture albumon még Ian Parry rekesztette – vagy inkább rezegtette -  a hangszálait, kicsiny gótikus beütéssel metalnak álcázott tulajdonképpeni AOR alkotáson, melyben úgy keveredtek a Manowar királyos témái  a bugyinedvesítő érzelmességgel, hogy annak csakis sírás lehetett a vége. Ez persze nem jelent esetleges minőségi devalvációt: Parry képtelen kibújni slágerteremtő bőréből, és még egy hardcore darát is képes szentimentalizmusba oltott pátoszos himnusszá varázsolni. Megmondom őszintén, ha kicsit érzelgősebb alkat lennék, kilóra megvett volna a célirányos romantika, de sajna a gótikus riffteremtés nem igazán tudta a dallamorgia mellé rendelni az ízlésemnek megfelelő harci galoppot – az album tehát egy amolyan titkos „majdnem kedvenccé” avanzsálódott, amit olyankor vesz elő az ember, ha az agya belezsibbadt a riffkalapácsok irányba állításába.

A fentebb leírtaknak megfelelően kíváncsian vettem elő a csapat váratlanul érkező albumát, ami amolyan muzikális mézesmadzagként ígért szépet és jót, már ami a meghívott művészeket illeti. Mikor láttam, hogy sajnos Parry elromantikázott a semmibe, kissé elkeseredtem, mert a helyére állított hölgy akármennyire is az ismeretlenségből előbukkant tehetség – ki a csatasorba állított Amanda Sommerville-el abszolute partiban képes maradni – csak ahhoz a nemhez tartozik, amit nem igazán preferálok a metal stílusokban. (Még mielőtt megkapom a piszkos hímsoviniszta jelzőt, gyorsan leszögezném, minden tiszteletem a hölgyeké, de mit csináljak, ha sem a rockcicamica, sem a gótikus szoprán nem tudja szívem muzikális oldalát megdobogtatni, a többi részét annál inkább…).

Végigböngészve a jelenlegi felállást, a váltásnak nem csak Parry távozása a jele, a gitároson kívül igazából minden, az első alébumot megalkotó zenész lecserélődött, úgyhogy mondhatnánk azt is, hogy ez a csapat nem az a csapat…Sajnos azt kell mondjam, hogy az új gárda megközelíteni sem tudja a régit, még akkor sem, ha a nyitószámban Sommerville kisasszony – Michael Kiske után – egy újabb nagyágyúval, az érzelmes vokalitás fő ceremóniamesterével, Fabio Lioneval énekel duettet. A teljesítményre persze nem lehet panasz, kár, hogy a két csodaénekes alá ilyen semmitmondó, gépies alapokkal rendelkező, műanyag álszimfonikával gyalázó, standard nótát nyomtak, ahol a neoklasszikus próbálkozásokat elnyomja a gyalázatos, zizegős gitárhangzás. A banda lelkének bizonyuló gitáros persze próbálkozik, de sajnos képtelen összefogni a csapatot, és a gitárszólókon kívül nem képes dalokban gondolkodni. Sémákat kapunk, amit hiába próbál a hörgés és a gótikus fennköltség kettőse a Disney féle Szépség és szörnyeteg világa felé nyomni, még az a fajta giccsteremtés sem sikerül, ami mondjuk a Dark Moornál még erényt is képes kovácsolni. A dob néha japán jelenlétre vall, a porszívó hangzás pedig a black szcénát juttatja az eszembe, ráadásul a tényleg remek teljesítményt nyújtó énekes hölgy témáiba a legrosszabbkor kotnyeleskedik bele az aktuális hörrentő, komolyan, legszívesebben nyakon csapnám a dallamsumákolót, aki tönkreteszi a végre ígéretesnek bizonyuló énektémát. Persze a legutóbbi, énekesnőket célba vevő interjú óta tudom, hogy a scream-technika  is megkíván bizonyos iskolázottságot, de kérem szépen, milyen dolog az, mikor a habos tortába hirtelen egy véres cubákot dobnak? Hiába, nálam ez a duális felállás nem működik, mert akkor vagy érzékenykedünk, és hagyjuk a dallamokat a maguk útján menni, vagy rekesszünk, és duhajkodjunk, aminek azonban megvan a helye és az ideje.

Pontszám: 5