Stratovarius: Elysium

írta MMarton88 | 2011.01.23.

Megjelenés: 2011

Kiadó: EARmusic

Weblap: www.stratovarius.com

Stílus: europower

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

Ha egy hónappal ezelőtt valaki megkérdezi, hogy melyek a kedvenc együtteseim, három csapatot említek meg, melyek közül az egyik a Stratovarius. Gyakorlatilag első találkozásunk óta elvarázsoltak: könnyed, dallamos, fülbemászó, mégis virtuóz power metal muzsika az övék, amely könnyedén talált utat szívemhez. Jöhettek a „fiatalok”, a Sonata Arctica, a Thunderstone, vagy akárki, nekem mindig is egyértelműen a Strato maradt a nagy finn kedvencem. A napokban jelent meg legfrissebb albumuk, az ’Elysium’, s noha már hetek óta hallgatom a promóciós cd-t, még mindig nem tudom hová helyezni, összezavar, kérdéseket szül, és ha most kellene válaszolnom a legkedvesebb formációkkal kapcsolatos érdeklődésre, már abszolút nem lennék benne biztos, hogy a Stratovarius neve is szerepelne a kiválasztott trióban.

A történet megkerülhetetlen. A csapat fő szellemi vezére Timo Tolkki volt, aki a zseniális 90-es évekbeli munkái után – valószínűen sajnálatosan felerősödő pszichés betegségének is köszönhetően - az új évezredben nem tudta már helyét találni a nagyvilágban, rossz döntések sorozatával rombolta a csodacsapat nimbuszát, egész addig, míg zenésztársai ki nem rúgták a bandából. A Tolkkitlanított formáció élére a Malmsteen, és Dio mellől is ismert billentyűs, Jens Johansson állt, aki azóta is keményen küzd, hogy bandája vissza tudjon kapaszkodni a trónra, melyen az ezredfordulón csücsült. Tolkki helyére Matias Kupiainen került, egy tehetséges fiatal finn gitáros, aki technikailag talán még elődjét is veri, de az igazán sarkalatos pont az volt, hogy képes-e a banda Tolkki nélkül is jó dalokat írni, olyan slágerekkel kényeztetni a hallójáratokat, melyek lényegi elemét jelentették a bandának a fénykorban. Az első Tolkkimentes nagylemez a ’Polaris’ volt, mely a kezdeti lelkesedésem ellenére az idő próbáját nem tudta kiállni. A srácok igyekezték megtartani a tipikusan Stratos jegyeiket, a sajátos stílus, illetve hangzásvilágot, de a kissé összecsapott, és hirtelen mód egyberántott nóták csak közepes színvonalt teremtettek. Új, a régi dicsőséghez mért slágereket nem tudtak alkotni a muzsikusok, ugyanakkor a vájt fülűek finoman már kihallhatták, hogy a banda zenéje a progos vonal felé kezdett orientálódni.

A ’Polaris’ turné nézőszámai a régi éra töredékét érték csak el, így gyorsan kellett cselekedni, a 120%-on pörgő banda pihenés helyett azonnal új dalok gyártásába kezdett, melynek gyűjteménye a Havancsák mestert dicsérő, gyönyörű borítóba bújtatott ’Elysium’. A 9 számos anyag úgy érzem, hogy a Strato pályafutásának egyik legfontosabbja lett, hisz a fiúk egyértelműen állást foglaltak abban, hogy Tolkki nélkül merre is akarnak elindulni. A zeneszerzésben előre tolták az ifjú gitárzseni Matiast, a végeredmény pedig érdekes, ám kissé talán megosztó, 56 perce korong. Míg a ’Polaris’on a nyögvenyelős, erőltetett, középszerű, ám Stratos jellegzetességekben bővelkedő dalokat hallhattunk, ezúttal bátrabban mert a csapat az új irány felé fordulni, kevésbé igyekeztek a régi motívumokat integrálni - ugyanakkor az ebből adódó szabadság nagyobb teret adott a kibontakozásra, és az előzőnél ragadósabb, fülbemászóbb dallamok kerekedtek ki, még úgy is, hogy azok kevésbé illeszkednek a Timo Tolkki által kreált jellegzetes Strato soundba. Noha a progpower jelzőtől még távol áll a csapat, de egy újabb lépést tettek a pregresszív vonal felé. A korong első fele határozottan erősebb, mint a második, a kissé sötét hangulatú, ám kétségtelenül fülbemászó Darkest Hours jó választás lett a kislemezhez, de az igazán nagyot a szélvész speedbomba, az Infernal Maze üti. A kettő közt megbúvó Under Flaming Skies némelyest arctalanabb mondjuk, a kissé jellegtelen refrén a 'Polaris'os útkeresést juttatja az ember eszébe. A Fairness Justified az első lírai téma, kórusos, epikus refrénnel, ez is fejcsóválós, de nem ront vészesen a színvonalon, főleg, hogy utána érkezik az egyik legzseniálisabb dal, a The Game Never Ends, egy laza négy perces, vidám gyorsfutam, mely a szokatlan felépítése ellenére is az ’Elysium’ csúcspontjai közé tartozik. A legnagyobb meglepetést számomra a Lifetime In a Moment jelenti, egy hamisítatlan ősstrato téma, és ez alatt tényleg a liliom éra előtti ősstratot értsd. Az ’Episode’, illetve a ’Fourth Dimension’ idejében hallhattunk a csapattól ilyen jellegű epikus próbálkozásokat, simán partyba állhat a Night Time Eclipse, a Nightfall, vagy az Uncertainty trió tagjaival.

A Move The Mountain azonban már egy fölöslegesen pátoszos ballada, az Event Horizon pedig egy fájdalmasan ötlettelen refrénnel megtámogatott neoklasszicista bűészkedés, inkább a hangszeres teljesítmény miatt érdemes meghallgatni, mint fülbemászósága miatt. A lemezt a 18 perces Elysium zárja, mely igazából tekinthető egyfajta ars poeticája is a lemeznek. Az epikus, hosszú címadó dalok máskor is jellemezték a Stratovariust, viszont az Elysium merőben más, mint a Infinity, az Elements, a Destiny, vagy a Visions. Míg az imént említett remekművek fogós, ám hosszúra nyújtott power metal bombák voltak, az Elysium egy több tételes, progos, monumentális kompozíció. Maguk a dallamok messze nem olyan ragadósak, mint a Visions, vagy a Destiny refrénje, mégis, a hangszeres teljesítmény, az izgalmas összetettség egy, helyenként a Symphony X-et idéző mesterművet eredményez. Sokáig nem tudtam megszeretni, egész máshogy kell hozzá közelíteni, mint a korábbi Strato epikákhoz.

A sok pozitívum ellenére mégsem tud igazán a szívemhez találni a lemez. Hiányzik innen valami. Az a hangulat, az az atmoszféra, ami a Tolkki érát jellemezte. Ráadásul a legjobb kórusok, refrének sem képesek annyira ütősek, ragadósak lenni, mint Timo alapvetései, egész egyszerűen az a zseniális zeneszerzői véna nincs meg ezekben a srácokban, ami a problémás gitáros sajátja volt. A már említett címadó az ékes példája annak, hogy fogós dallamok hiányában mindössze hangszeres bravúrokkal, izgalmas összetételekkel, trükkös szerkezetekkel, szerkesztésekkel teszik eladhatóvá nótájukat a srácok. A Stratovarius névtől én viszont nem ezt várom! Elsőosztályú, igényes muzsika került fel az ’Elysium’ra, bármely másod-harmadvonalas csapat, de akár még a Sonata Arctica is összetehetné a két kezét, ha képes lenne ilyenre. Csak valahogy a Stratovarius, nekem nem ezt a fajta zenei, illetve dallamvilágot jelenti, és el is érkezünk ezzel az örök témához: Nem lett volna-e jobb, ha Jensék hagyják a csudába a Stratovarius nevet, és új bandát csinálnak? Anno én ezt nagyon elleneztem, de az ’Elysium’ ismeretében már egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy nem kellett volna így cselekedni.

Pontszám: 7.5