Dofka: Humanity Bleak

írta garael | 2011.01.12.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Atlantis

Weblap: http://www.myspace.com/dofka

Stílus: USpower

Származás: USA

 

Zenészek

Andrew D’Cagna - ének
Jim Dofka - gitár
James Babcock - basszusgitár
Mike Barnett - dob

Dalcímek

01. Tragedy Remains - 04:29
02. Evocation - 04:48
03. The Bitter End - 03:26
04. World On Fire - 04:09
05. Humanity Bleak - 03:59
06. Second God - 04:16
07. Blood Runs Black - 05:23
08. Immaculate Lie - 05:26
09. This Sacred Flame - 03:46
10. 23 Pine Avenue - 03:39

Értékelés

Valljuk be őszintén: akármennyire is sikeres volt az év a hagyományos heavy metal szempontjából, ez inkább az „euroatlantizmus” szintjén működött, s az amerikai underground, valamint sznobmetal legendák – úgymint az Armored Saint, a Helstar és a Nevermore – ha nem is szégyenteljes, de az elmaradásoktól eltérő produktummal tudtak csak előrukkolni. Ám mielőtt még kardunkba dőlnénk és megkezdődne a hajaknak tépése – vagy hogy  a globalizmust ellenző szabadkőműveseknek is kedvezzünk, az amerikai metal gyászos végét előirányzó összeesküvés-elméletek gyártása – vessünk csak egy pillantást arra az albumra, ami – és ezért az attitűdért a Manowar valszeg még Lady Gagaval is lejtene egy táncot – bátran az US power 2010. évi megmentőjévé avatja az alkotókat.

Itt van hát ez a Dofka nevezetű együttes, kétélűre köszörült karddal, és ha nem is teljesen harci múlt nélkül, de különösebb nemzetközi megmérettetés és ismertség híján, aki ( vagy ami) egy egyszerű sallangmentes pofonnal téríti észre a színtér kétkedőit, hogy létezik még jó munkásember, izé munkáscsapat kerek az Óperencián túl. A jobban értesültek persze rávághatják, hogy hoppá, jelen alkotás már a csapat harmadik albuma, és hát a tagok között kettő is az undergroundok undergroundjánaik ismert szereplője-velük sajnos nem tudom felvenni a versenyt, már ami a jólértesültséget illeti, de szerencsére már léteznek remek adatbázisok a zenészekről, úgyhogy ha valaki hiányát érzi a részletes karriermúlt ismertetésének, az könnyen pótolhatja a cikkíró lustaságát.

De térjünk hát rá a zenére, ami viszont már ismerősebb képet nyújt, mint a tagok előélete: ez bizony a Nevermore által szabványosított, progresszív elemekkel tarkított amerikai power, ízes, kidolgozott gitárszólamokon alapuló, kissé pszchedelikus, elnyújtott énektémákkal, melyekben azonban ott fészkel a metal-állat: az a feszültséggel párosuló erő, mely némi rafinériával párosulva képes arcon vágni a hallgatót. A dalok tehát csak részben lineáris szerkezetűek – ezek a közérthetőbb részeit jelentik az albumnak -, a komplex jelleget adó elkalandozások bizony gyakran „megbolondítják” a közérthetőbb zúzásra vágyó emberfiát, de ez nem baj, sőt! Éppen ez adja a pikantériáját az egésznek: itt bizony a „fémipari” keretek között minden megtörténhet, és meg is történik, ha akarják, a doomból könnyedén váltanak át dübörgő powerbe, vagy acsarkodó power-death-be ( ezt csak jelzés értékűen), de van idő a csendesebb elmélkedésre is. Érdekes, hogy jóllehet nem nagyon mozdulnak ki a középtempó, vagy az alatti tartományból, a hallgató mégsem hiányolhatja az elvárt „dögöt”, jóllehet nem igazán elég egyetlen meghallgatás, hogy ráérezhessünk az album ízére – ez bizony az odafigyelősebb fajtáját képviseli a heavy metalnak, ám annak minden, értékmegőrző előnyével.

S hogy ne csak dicsérjem a lemezt, úgy érzem, hogy becsúszott egy-két tölteléknóta is, annak ellenére, hogy nem túl hosszúra szabták a menetidőt, az Immaculate Lie hiánya inkább jót tenne a lemeznek mintsem rosszat, de ennyiben hadd maradjak szubjektív – aki szereti a riffcentrikus, és szólókban gazdag „darabolást”, annak minden bizonnyal nem fog hiányozni a „ragadósabb” dallamvilág.

Pontszám: 7.5