Dark Moor: Ancestral Romance

írta Tomka | 2010.12.09.

Megjelenés: 2010

 

 

Kiadó: Scarlet Records

Weblap: www.dark-moor.com

Stílus: Szimfonikus power metal

Származás: Spanyolország

 

Zenészek
Alfred Romero - ének Enrik Garcí­a - gitár Mario Garcí­a - basszusgitár Roberto Cappa - dob Vendégénekes: Berenice Musa - szoprán
Dalcímek
1. Gadir 04:59 2. Love From The Stone 04:02 3. Alaric De Marnac 04:42 4. Mio Cid 06:39 5. Just Rock 02:35 6. Tilt At Windmills 05:19 7. Canción Del Pirata 05:39 8. Ritual Fire Dance 03:58 9. Ah! Wretched Me 04:59 10. A Music In My Soul 07:31
Értékelés

A Dark Moor is azon csapatok körébe tartozik, amelyeknek korai lemezeit nosztalgikus színezetű kult-rajongás övezi, ezért bármit is csinálnak ma, az kétszeresen is megmérettetik. Az androgün orgánumú Elisa C. Martinnal készített albumtriójukon hallható barokkos, klasszikus ízekkel felvértezett power metal a stílus magasiskolája. A nagyzenekari kompozíciókkal kiegészített, neoklasszikus gitárszólókkal megspékelt, határozottan egyedi power metal magasztos, lendületes, inspiratív és életteli ujjgyakorlatai… amely vonal ideiglenesen megszakadt Martin mesternő távozásával. Elisa vitte magával a fél tagságot (a Dreamakerbe), és a Dark Moor felállása azóta is rendkívül instabil: csupán a fő dalszerző és gitáros, Enrik García, valamint a pótolhatatlan pótolását inkább több, mint kevesebb sikerrel megoldó Alfred Romero énekes a biztos pont. Ahogy azt rengetegszer láthattuk, a mélyponton – itt: az énekesváltáson – stíluskorrekcióval próbáltak igazítani, és a setét erdők lángelméjű gitárosa ráérzett az aktuális trendekre: egy jó időre elköszönhettünk, legalább részben, a neoklasszikus-szimfonikus gitárízektől. Szerencsére a túlzásba vitt modernkedést is hamar korrigálták, és a felemásra sikerült újrakezdés után pár évvel, a 2007-es ’Tarot’-ra újra régi nagy híréhez méltó alkotást tettek fel a szimfopower rajongóinak polcára. A zenekar munkásságában – a nosztalgikus fénytörésben minden produkciós nyersességük ellenére is tökéletesre szépült korai lemezek mellett – a szimfonikus fogalmazásmód csúcspontját jelentette a tarot kártya lapjai-figurái-mitológiája köré épített lemez, amelyet 2009-ben a zenekar eddigi legdirektebb, bombasztikus, őszi hangulatmázzal leöntött slágercsokra követett. Az ’Autumnal’-ba így egy év után sem lehet belekötni, dallamérzékenysége, hibátlansága, könnyedsége a mai napig lenyűgöz. Hogy ezek után hova tovább – mindössze egy év elteltével? A szigorúan két éves alkotási periódusokban gondolkodó Dark Moor esetében, naiv rajongói szemmel, ez csupán azt jelentheti, hogy szabadidejükben újabb mesterművet rántottak össze, nem tudva visszatartani populáris melódia-magömléseiket. Nos, nem ez történt. Ellenben az ’Ancestral Romance’ alapvetően két dolgot is kínál, amivel a korábbi DM-lemezek nem, vagy csak kis mértékben szolgáltak. Nevezetesen: stílus- és minőségbeli változatosságot. A már-már musicales rétegzettségű, és a romantikát bőkezűen adagoló énekdallamokban verhetetlennek számító spanyol zenekar mindig koncepcióba rántotta lemezeit, akár tematikai, akár atmoszférikus összekötő kapcsokkal szolgálva a monumentális melódiák tengerében. Nos, ezúttal tudásuk minden oldalát felvillantják egy-két szám erejéig, a heterogén zenei közegben található Tankcsapda-egyszerűségű rock ’n roll ars poetica (Just Rock), veretes-régimódi szimfonikus power metal (Gadir), de giccsgyanús, pop-rock sláger is (Love From The Stone).

Azért az újkori Dark Moor-trendeket le sem tagadhatnák, még a lemez egyik legerősebb dalának számító Gadir alá is egy jófajta szaggatást rittyentettek, azonban az ’Autumnal’ szofisztikált megadallamai után érthetetlen a klipes nóta töketlensége, bárgyúsága, amelyben mutatóba odapakolt, maszatoló gitártémák, és egy hihetetlenül puha, lágy énekmotívum lelhető fel. Miután a középkori románcok enervált szépelgésének sztereotípiáit megidéző Love From The Stone-al fejest ugrottak a giccs néha taszító, néha vonzó világába, az Alaric De Marnac jelzi, hogy bizony nüánsznyi, de határozott stílusváltásokkal is számolniuk kell a spanyolok fanjainak az új évtized hajnalán. Az egyébként csupán statiszta szerepkört ellátó Roberto Cappa thrashes dobolása mellett, néhol bizony Garcia is keményen odapakolja a modern gitárfutamokat a klasszikus megoldások mellé. Szerencsére a mértéktartás továbbra is a Dark Moor egyik fő erénye: a nagyzenekari kompozíciók soha nem válnak ömlengéssé, vagy telepednek rá daganatként a metal zenére. Inkább egy „hangszer” a többi közül, ha kell, aláfest, ha kell, kiemel, ha kell, ő viszi a hátán a számot, vezérdallamot szolgáltatva. Ahogy a Cancion Del Pirata is jól mutatja, amit az ’Ancestral Romance’-on hallhatunk, az bizony kockázatmentes opera metal – ám abból a jobbik fajta. Igaz, a Dark Moor eddigi albumain mindig kínált valamiféle újdonságot a stílus kedvelői számára, most nem húz elő meglepetést (mint a kánonéneklést a 2007-es Devil In The Towerben) a nyerő szimfonikus slágerek receptjét tartalmazó kalapjából, csak csinálja, amihez ért. Néha ez épp elég, mint a Cancion esetében, néha viszont kevés, vagy legalábbis nem sok hallgatásra predesztinált, vagy csak nem olyan zseniális, mint eddig volt. Az elévülhetetlen Don Quijotének újabb sláger-emléket állító Tilt At Windmills is jól példázza ezt: kellemes, andalító és minden, ami kell, de az a szikra, amely a dalt is elévülhetetlenné tenné, hiányzik. Néhol pedig a kevesebb is több lett volna, és pár dal bizony hamar önismétlővé válik, ami korábban nem volt jellemző a szerzeményeikre. Aggódni persze nem kell, könnyű és bizots élvezet bőven akad a stílus rajongói számára, különlegességet ezúttal a spanyol nyelvű szövegek vérfrissítése jelent, ami ellenére egy jottányit sem kerültünk közelebb a Mago De Oz joviális világához. Az ügyeletes instrumentális dal Manuel de Falla zeneszerző száma, amely Dark Mooréknál Ritual Fire Dance fedőnév alatt fut, szintén nem fog senkinek szívrohamot okozni azzal, hogy egészségtelenül izgalmas lenne, és az Ah! Wretched Me echte hard rock riffet duplázóval összeboronáló kísérlete is inkább érdekességnek tökéletes. A lemezt záró, khm, „nyálas” címmel bíró A Music In My Soul viszont helyrebillenti a mézesmázos melódiák arányát a lemezen, megidézve az ’Autumnal’ slágerparádéját. Garcia változatos gitározása és Romero egyre nívósabb énekteljesítménye mellett még mindenképpen kiemelendő a tavalyi igazolású újonc, Mario García basszusgitáros játéka, akinek komplex futamai és szólói búvópatakszerűen bukkannak fel a szimfonikus körítés alól, feledtetve ritmusszekcióbeli társának harmatos teljesítményét.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások