Ghost Machinery: Out For Blood

írta Kotta | 2010.11.30.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Limb Music

Weblap: http://www.myspace.com/ghostmachinery

Stílus: neoklasszikus/melodikus power/heavy metal

Származás: Finnország

 

Zenészek
Mikko Myllylä - gitár Sami Nyman - basszusgitár Pete Ahonen - gitár Taage Laiho - ének Jussi Ontero - dob, billentyű
Dalcímek
1.Face Of Evil 2.Out For Blood 3.Guilty 4.Blood From Stone 5.Name Remains In History 6.The Fortuneteller 7.Lost In Time 8.Sentenced To Life (In Paradise) 9.Mask Of Madness 10.Eternal Damnation 11.Send Me An Angel
Értékelés

Pete Ahonen dallamérzékét már méltattam korábban a Burning Point kapcsán. Ez itt egy másik projektje, attól nem túlságosan különböző zenei világgal. Úgy lehetnek vele ezek a skandináv fiatalok, hogy próbálkoznak több helyen is, hátha bejön valamelyik. A mikrofont most átengedte ugyan egy főállású énekesnek (aki szintén több, számomra ismeretlen finn bandában is nyomul), de a nóták többségét emitt is ő jegyzi, mint dalszerző. Igazából, ha akarná, elénekelnie sem lenne gond őket, csakhogy akkor ez már megint a Burning Point lenne. A lemez egy brutális Judas Priest riffel indul úgy a 'Painkiller' környékéről, a Face Of Evil - fülbemászó refrénje miatt - igazi metal-himnusz, Rob bácsi is ilyeneket szeretett volna szerintem í­rni az új albumára. Na igen, valahogy í­gy kell kezdeni egy heavy metal korongot, lásd Fast as a Shark, Invader, vagy maga a Painkiller. Pedig az igazi ökölrázás csak eztán kezdődik: a cí­madó, hiába köszön be egy jó kis Malmsteen témával, dupla lábdobos, menetelős, együtt-éneklős opusszá terebélyesedik végül. (Halkan jegyzem meg, 20 év alattiaknak nem biztos, hogy ezek a bandák ugranak majd be a kezdésről, hanem mondjuk a Sabaton...) Így folytatódik ez gyakorlatilag a teljes albumon keresztül, mintha egy dokumentumfilmet tanulmányoznánk a kortárs európai metal gyökereiről és evolúciójáról. Bon Jovi Runaway-étől (nyilván ebben a kontextusban, mint hatás) kezdve a Blind Guardian epikusabb, folkosabb világáig (Fortune Teller) minden fontosabb állomás felidézésre kerül, hogy a lemezt aztán stí­lusosan egy Blackfoot klasszikus remek feldolgozásával zárják le (és bár ez sem kontinentális muzsika, nagyon is ideillik). A végére azért, konklúzióként megérkezünk a neoklasszikus alapokon nyugvó dallamos europowerhez, az összbenyomás ugyanis valahol az Iron Savior/Sinner/Primal Fear dallamos-riffelős és a Silent Force/Thunderstone/At Vance melodikus-neoklasszikus világaival határos. (Nem véletlen, hogy Olaf Lenk nyom is egy szólót a Guilty-ben.) Magyarán, egy megveszekedett hang nincs a korongon, amit eddig ne hallottunk volna, mégis piszok jó mulatság a folyamatos pörgetése! Néhány dolog ugyanis hamar világossá válik, például az, hogy ezek a suttyók arcátlan magabiztossággal kezelik a hangszereiket és hogy nagyon bennük van a metal. A kisujjukból ráznak ki olyan fémslágereket, melyek a hőskorban is simán megállták volna a helyüket, és amilyeneket valamilyen rejtélyes oknál fogva még annak a korszaknak a - mai napig aktí­v - hősei sem tudnak reprodukálni (kivétel: új Accept). Ha nem ragadsz léggitárt legkésőbb a hetedik perc körül, akkor bocs, de be vagy oltva a fémzene ellen. Ha nem üvöltöd a refréneket együtt Laihóval már a második hallgatásnál, akkor neked annyi, semmi érzéked a dallamokhoz. Ha egy szóval kellene jellemeznem ezt az albumot, akkor azt mondanám, fogós. Fogós riffek, fogós énektémák, és tiszta, erőteljes megszólalás. Hogy valami negatí­vumot is mondjak: a dobhangzás talán túlságosan is sterilre sikerült. Ettől eltekintve nincs olyan pontja a produkciónak, amibe bele lehetne kötni. A pontszám az eredetiség hiányából fakadóan annyi, amennyi, a muzsika élvezeti értékéből ez azonban semmit nem von le.

Pontszám: 8