Hammond Heroes - '60s R'n'B Organ Grooves

írta garael | 2006.05.21.

Megjelenés: 2005

Kiadó: Bear Family Records

Weblap: www.bear-family.de

Stílus: Jazz-rock/blues rock

Származás: Németország

 

Zenészek
1. Wynder K. Frog 2. Spencer Davis Group 3. Artwoods 4. Bobby graham 5. Julie Driscoll,Brian Auger&The trinity 6. Dave Davani Four 7. Manfred Mann 8. Graham Bond Organisation 9. Peddlers 10. George Fame & His Blue Flames 11. Remo Four 12. Ten Years After 13. Zoot Money's Big Roll Band 14. Alan Price Set 15. Free 16. Small faces 17. Motherhood 18. Spencer Davis Group 19. Herd 20. Soul Survival 21. Steampacket 22. Santa Barbera Machine Head 23. Nice
Dalcímek
1. Jumping Jack Flash 2. Stevie's Groove 3. A taste Of Honey 4. Zoom, Widge And Wag 5. Ellis Island 6. Working Out 7. One Way 8. Wade In The Water 9. Horses collar 10. The In Crowd 11. Jive Samba 12. Adventures Of A Young Organ 13. Zoot's Sermon 14. Critic's Choice 15. Guy Stevens Blues 16. Grow Your Own 17. Back In The Grass 18. New Toy 19. Imoressions Of Oliver 20. Soul Soup 21. Holy Smoke 22. Rubber Monkey 23. Sombrero Sam
Értékelés

Az átkos imperialistáknál anno a Hammond hangja maga volt a megtestesült zenébe oltott sexuális forradalom: egy olyan korszak eljövetelének eszköze, melybe a hangszer hangja olyannyira illett - és hát maradjunk az előbbi hasonlatnál - mint férfi a nőbe. Nincsen talán még egy olyan hangszer - az elektromos gitáron kí­vül-, mely annyira forradalmasí­totta volna könnyűzenét, mint az öreg mérnök találmánya: a korabeli zenei stí­lusok hangján felkapaszkodva törtek az ég felé, mesterei pedig a gitárhősök nárcisztikus falloszizációja mögött a magányos elmélkedők csendesebb, ám szintén zseniális világát jelení­tették meg. Magyarországon az underground jazz persze szintén felismerte az új hangzásban rejlő lehetőségeket, és az ős-rock bandák - Omega, Scampolo - is előszeretettel használták a Deep Purple hatásnak megfelelően, ám a nagyközönség némiképp más oldalról ismerhette meg a hangszer varázslatos báját. Idősebbek talán emlékeznek még a hetvenes években délelőttönként futó iskolatévé adásaira: ezek a rövid, 20-25 perces alkotások jóindulatú unalommal próbálták a nebulók fejébe vizuális segí­tséggel beültetni a tudnivalót. Nos, ezek alatt a kisfilmek alatt aláfestő zenéként olyan jazz hammond darabok szóltak, melyek aztán í­gy szervesen összekapcsolódtak a kémia-fizika-magyar tantárgyak egyen-narrátoros szövegével, és szocreál hangulatával. (Ki ne emlékezne a hammond mellett a másik jellemző narrátor-hangszerre, a Xilofonra?) Mivel én akkoriban nemigen jártam éjszakai bárokba, ami 8-9 évesen igen mély torzulásokat okozott fejlődő pszichémben, és a Deep Purple örökbecsű riffjét is csak a Mekk Elek kalandjai főcim-zenéjéből ismertem meg (hallgassátok meg, galád módon a Smoke On The Water-t dolgozták át a gyerekeknek,-ezzel is csapást mérve a Nyugat dekadens zenéjére- még szerencse, hogy maga a filmsorozat ugyanolyan kultikussá vált - legalább itt, Magyarországon, mint a Purple:D)- ezért a hammond sokáig azzal a szorongó érzéssel töltött el, melyek a matek-fizika dolgozatok előtt kedvetlení­tik el az emberfiát az iskolától. Később aztán boldogult mérnök-tanonc koromban - mikor nekivetettem magam az első hard rock bandáknak - kaptam rá a hangszer í­zére, és tudtam elvonatkoztatni a gyermekkori szocializáció kártékony hatásaitól. Olyannyira megszerettem a hammond hangját, hogy számomra nem is lehetett kérdés a Purple- Zeppelin versenyben a bajnoki övet illetően, és Lord billentyű-játéka sokkal inkább jelentette a Purple-t , mint Blackmore zseniális gitárjátéka. Nos, ezért is örültem meg, mikor D. Records-os kalandozásaim közepette ráleltem erre a válogatás lemezre.Kicsit félve indí­tottam el a lejátszót, hiszen nem szereti az ember, ha régi bálványai dőlnek meg, ám ezúttal elkerült a csalódás. Már az első szám hallatán olyan retro érzés öntött el, amilyet talán csak egy időgép tudna varázsolni: szinte éreztem az indigó csomagoló papí­rba kötött tankönyveim piros-szélő vignettáinak illatát, és a kék nylon iskolaköpeny sarkos kemény súrlódását. A felhangzó szerzemények egyrészt inkább improvizációs jazz-darabok a narrátor- zenés fajtából, másrészt azonban remek ős-rock, blues-rock szerzemények, középpontban természetesen a billentyűs hangszerek királyával. Ezek mellett találunk a hatvanas évek krimi sorozatainak főcí­m-zenéjét felidéző darabokat, és éjszakai bárok álmos hangulatát megjelení­tő virtuóz klampí­rokat. A hangzás szerencsére nem maszatos retro, a hangmérnökök a 2005-ös elvárásokat igazí­tották a vintage darabokhoz.

Pontszám: 10 Alapmű