Papa Roach: Time For Annihilation

írta TShaw | 2010.11.16.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Eleven Seven Music

Weblap: http://www.paparoach.com

Stílus: Modern Hard Rock/Alternative Metal

Származás: USA

 

Zenészek
Jacoby Shaddix - ének Jerry Horton - gitár, háttérvokál Tobin Esperance - basszusgitár, háttérvokál Tony Palermo - ütősök
Dalcímek
1. "Burn" 2. "One Track Mind" 3. "Kick In the Teeth" 4. "No Matter What" 5. "The Enemy" 6. "Getting Away with Murder" (Live) 7. "...To Be Loved" (Live) 8. "Lifeline" (Live) 9. "Scars" (Live) 10. "Hollywood Whore" (Live) 11. "Time Is Running Out" (Live) 12. "Forever" (Live) 13. "Between Angels and Insects" (Live) 14. "Last Resort" (Live)
Értékelés

A kilencvenes években a csúcs felé húzó nu és alternatí­v metal csapatok csillaga a klasszikusabb irányzatok erőre kapásával leáldozóban van, hisz olyan, egykor élvonalban lévő bandák szenvednek az életben maradásért, mint a Limp Bizkit, vagy a legutóbb igen gyenge lemezzel előrukkoló Linkin Park. Ez azonban a legtöbb rock kedvelőt feltehetően hidegen hagyja, esetleg még kicsit örömmel is tölti el, pedig nagyon úgy tűnik, hogy ezáltal néha egészen különleges pillanatokat engednek el a fülük mellett... Legalábbis a Papa Roach új lemezéből mindenképpen ez jött le számomra. Amikor egy Avenged Sevenfold a maga modern metalos, már-már 'core-ba hajló stí­lusával annyi embert tud megmozgatni, akkor a Papa Roach is képes lehet legalább ennyi követőt toborozni magának, főleg, ha erőltetik azt az irányvonalat, amit ezen a lemezen mutatnak be. De mielőtt belecsapnánk a kemény riffekkel fűszerezett lecsóba, szögezzünk le néhány tényt. Először is, ez az album nem egy igazi LP, inkább két kisebb kiadvány összerántása. Kapunk öt stúdiódalt (egyfajta kibőví­tett kislemezt a Kick in the Teeth körí­téseként, vagy egy EP-t), melyen egy erőteljes, meglepően szimpatikus és életrevaló, modern metalt játszó Papa Roach-ot hallgathatunk, valamint extraként egy kilenc dalos koncertfelvételt, mely afféle best of live anyagnak is felfogható. A stúdióban felvett új dalok tipikusan olyan nóták, amelyekkel sok fiatalt lehetne meghódí­tani a metal stí­lus számára. Személyes kedvencem a Kick in the Teeth cí­mű szerzemény, mely kemény megszólalása ellenére is már-már könnyednek nevezhető, popos hangulatot kapott (talán Pink legutóbbi slágerdalára hajazó refrén miatt). Szintén erőteljesen pop, már-már tiniknek szóló könnyed pop-rock dal a No Matter What, melynek bár az énektémái csöpögősen lágyak, azért néha mégis képes egy valódi rock ballada minden jellemvonását magára ölteni. Szintén kifejezetten tetszetős darab lett a The Enemy, melyet tényleg nyugodt szí­vvel oda mernék állí­tani valamelyik Avenged Sevenfold dal mellé. Tulajdonképpen tehát egyfajta modern hard rock az, amit hallunk, mely minőségében megfelel a kor elvárásainak, nu metal megközelí­tésnek pedig gyakorlatilag nyoma sincs a lemez ezen részén! A folytatással kapcsolatban már bizonytalanabb vagyok. A lemez nagyobbik részét kitöltő élő felvételek a banda legsikeresebb albumairól vannak összeválogatva, melyek szintén meglepően fogósak és érdekesek. Nem mondom persze, hogy nincs rajtuk az a jellegzetesen amerikai, popos í­zvilág, aminek köszönhetően annak idején feljutottak a slágerlistákra, viszont egyáltalán nem olyan rossz a helyzet, mint lehetne. Nu metalos húzások például eleinte nincsenek rajta, legalábbis a dalok nagyobbik része kifejezetten dallamos, popos szerzemény, különösen a Lifeline, mely első hallgatásra belopta magát a szí­vembe. Hozzá hasonló, emlékezetes pillanat a Scars, vagy ugyaní­gy emlí­thetném a ...To Be Loved cí­mű dalt is, melyeknél az együtténeklős vokáloknál már egy glam bandát is magam elé mertem vizuálni... De vannak persze kellemetlen percek is, amik emlékeztetnek arra, mit is hallgatok pontosan. A Foreverben már feltűnnek az alternatí­v megközelí­tés zenei megoldásai, amik kifejezetten irritálóak voltak, a Between Angels and Insectsben pedig előkerült a rap is, amivel végképp lerombolták a koncertanyag addig pozití­v képét, nem is beszélve a bulit lezáró Last Resortról. Kérdés persze, hogy mennyire pozití­v és negatí­v tényező mindez - adott esetben a csapat régi rajongói talán máshogy értelmeznék a stí­lusváltást. Mivel azonban a Kedves Olvasó még mindig a hardrock.hu cí­men futó weboldalt olvassa, én azt mondom, a rapmetal elhagyása egyértelműen pozití­v fejlemény a csapat részéről! A Queen 'Live Killers' cí­mű lemezéről arcátlanul lekoppintott borí­tó mögött tehát egy alapvetően kellemes, a klasszikusabb rock/metal hí­vek számára talán már éppen befogadható korong bújik meg, melyen szerencsére csak nyomokban kapott helyett a régi, mára divatjamúlt, protestáló nu metal megközelí­tés.

Pontszám: 7