Steve Lukather: All's Well That Ends Well (olvasói kritika)

írta meszo | 2010.11.13.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Mascot Records

Weblap: http://www.stevelukather.net/

Stílus: Rock

Származás: USA

 

Zenészek
Steve Lukather - all guitars, lead & bg vocals CJ Vanston - keyboards, atmospheres Steve Weingart - keyboards and atmospheres Carlitos Del Puerto - bass Eric Valentine - drums Lenny Castro - percussion Joseph Williams, Phil Collen (3) (4), CJ Vanston (3) - background voacals Trev Lukather - power guitar (4) Tina Lukather - background vocals (1) Fee Waybill - background vocals (5) (7) Bernard Fowler - background vocals (1) Jory Steinberg - background vocals ((1) (2) (8)
Dalcímek
1 Darkness in my world 2 On my way home 3 Can't look back 4 Don't say it's over 5 Flash in the pan 6 Watching the world 7 You'll remember 8 Brodie's 9 Tumescent
Értékelés

Különleges anyag jelent meg a földkerekség egyik legnagyobb gitárzsenijétől. Steve Lukather neve hallatán legelőször szinte mindenkinek a Toto jut eszébe, ami nem is véletlen, hiszen hősünk a zenekar egyik legfőbb működtető ereje volt. De ezenkí­vül még rengeteg dolog fűződik a nevéhez, hiszen a Toto (egykori) gitárosa mellett a világ egyik legkeresettebb session zenészéről beszélhetünk, aki olyan zenekarokkal és előadókkal dolgozott már együtt, mint például Michael Jackson, Joe Cocker, Cher, Chicago, és a lista még igen sokáig folytatódik, hiszen talán egyszerűbb lenne felsorolnom, hogy kivel nem dolgozott együtt... Mindemellett munkamániáját 1989-től szólóalbumokkal is csillapí­tja. Így aztán, mikor 2008-ban a sokunk által rajongott Toto feloszlott, tudtuk, hogy mi sem maradunk hallgatni való nélkül, és e csodálatos zenész sem fog megélhetési problémákkal küzdeni, és bár a hivatásos session zenészkedéssel már felhagyott, még í­gy is évente több albumon is olvashatjuk nevét a közreműködők listájánál. Szólólemezei anyazenekara működése mellett természetesen csak kisebb iramban jelentek meg, azonban igazi remekművek találhatók közöttük. Személyes kedvencem az 1994-ben megjelent 'Candyman' cí­mű album, amelynek véleményem szerint minden rockzenét kedvelő ember polcán ott a helye. A vegyes fogadtatású 'Luke' (1997) cí­mű lemez után viszont szólókarrierjében egy hosszabb szünet következett. Ennek 2008-ban az 'Ever Changing Times' cí­mű album vetett véget, amely még a Toto hivatalos működése alatt jelent meg. Az eddigi önálló munkákhoz képest könnyebben emészthető zenét tartalmazott, kicsit talán már árulkodott róla, hogy pályafutásának egy újabb fejezete nyí­lik meg. A pozití­v fogadtatású korong személy szerint tetszett, bár én egy kicsit töményebb, 'Candyman' szerűbb anyagnak örültem volna legjobban, és azóta kí­váncsian vártam a folytatást, amely most megtörtént. Nem véletlenül í­rtam bevezetőmben, hogy különleges anyaggal van dolgunk. Az albumnak ugyanis Steve Lukather magánéletében bekövetkezett, komoly előzményei vannak. A gitáros életének egy újabb szakaszához érkezett, amelyhez részben az őt érő csapások vezettek. Rövid időn belül elveszí­tette édesanyját, házassága csődöt mondott, több barátja megbetegedett, és ezek igencsak megviselték a zenészt. Azonban ezzel együtt egy komoly életmódváltozást is eredményeztek, a muzsikus ugyanis felhagyott az ivással, és a dohányzással, lázas fogyókúrázást, és egy jóval szervezet-barátabb életet kezdett. Ezek a változások pedig olyannyira megihlették, hogy úgy döntött, albumba foglalja őket. Így jelen í­rás tárgya akár egy konceptalbumnak is tekinthető. Saját elmondása szerint ez az első olyan lemeze, amelynek szövegeihez saját maga adta az ihletet. Zenei tartalmát tekintve két évvel ezelőtti elődjénél jóval töményebb anyagról beszélhetünk, amelyen ihletének megfelelően sok lí­raian elmélkedő, személyes hangulatú pillanatot találunk, amelyek egy mély, sajátos hangulatú, művészi albumot eredményeznek. De persze mint minden Steve Lukather albumon, itt is remekül eltalált kontraszt van a dalok között, í­gy e sötétebb tónusú dalcsokorban is megcsodálhatjuk Lukather ezerszí­nű zenei világát. Luke fő dalszerzőtársa ezúttal egy jó barát, CJ Vantson volt, aki leginkább filmzeneszerzőként ismert, és véleményem szerint kitűnő választás volt ehhez a fajta zenei koncepcióhoz. Az albumot a Darkness In My World cí­mű dal nyitja, amely egyben a leghosszabb szerzemény is a kilenc közül. Itt rögtön megmutatkozik, hogy mire is számí­thatunk ebben körülbelül 50 percnyi, az alkotó találó elmondása szerinti "zenei utazásban". Borongóan lí­rai kezdés után a hangulat emelkedik, és belecsap a teljes zenekar, innentől a dalt a csodálatos, átéléssel előadott énekdallamok, és Lukather kiváló gitárriffje irányí­tja. A nyitás drámaisága után egy higgadtabb dal következik On My Way Home cí­men, amelyben jól érződnek Steve Lukather jazzes gyökerei. Harmadikként egyik személyes kedvencem érkezik az albumról. A dal cí­me Can't Look Back, egy igazi sláger. Kissé sejtelmesebb kezdése után kinyí­lik, refrénje hallatán szinte látom magam előtt a nagy amerikai autópályákat. A dal akár egy Toto albumon is elfért volna. Az album slágeresélyes tételét az egyik kulcsmomentuma követi. A Don't Say It's Over cí­mű szerzemény a kezdéshez hasonlí­tható nagy í­vű, szemlélődő dal, amely tulajdonképpen az anyag egyik csúcspontja hangulati emelkedésével, és szí­vszaggató dallamaival. Rajongóként biztosan merem állí­tani, hogy e percek benne vannak Steve Lukather életművének TOP 10 listájában. Azonban nem is az ő neve lenne a borí­tóra í­rva, ha ezután nem egy lendületes folytatást kapnánk. Így ezután megkapjuk a lemez legdögösebb pillanatait. A Flash In The Plan a 'Candyman' világát idézően húzós, blues alapú nóta, amelynek földbedöngölő riffje csúcsformában mutatja "Luke meistert". Ezen í­rásomban gyakran beszélek szemlélődő dalokról, a következő még cí­mében is az: Watching The World. Újabb tökéletes szerzemény, még tökéletesebb refrénnel. Ezt követően a You'll Remember következik, amely lendületes, középtempós groove-val, jazzes akkordmenettel, és egy megadallamos refrénnel ellátott nóta, amelyet elég egyszer meghallgatni ahhoz, hogy az ember egész nap dúdolja. A lezárást a Brodie's készí­ti elő végtelenül hangulatosan egy bluesos riffel, és hősünkre jellemző, kilométerekről felismerhető dallamokkal. A minőségre a koronát egy fantasztikus gitárszóló teszi fel. A lezárás az instrumentális Tumescent cí­mű szerzeménnyel történik meg, amely egy izgalmas váltásokkal teli, progosan épí­tkező négy perces remekmű. Kiváló "codája" egy olyan korongnak, amely csakúgy, mint Lukather eddigi munkái nem csupán egy dalhalmaz, hanem egy út az A pontból a B-be, amely során csodálatos pillanatok sora kényezteti hallójáratunkat.

Pontszám: 10