Sleipnir: Bloodbrothers

írta Mike | 2010.11.01.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Gardarika Musikk

Weblap: www.myspace.com/sleipniruk

Stílus: Epic Viking Metal

Származás: Anglia

 

Zenészek
Pete "Tossell" Gordon - ének Paul "Darklord" Clark - gitár, basszusgitár, billentyűk, vokálok Sam "Lord Lettuce" Mooney - dobok
Dalcímek
1. Bloodbrothers (Part 1) (3:05) 2. Warriors Of Thor (7:20) 3. Ancestral Blood (Brothers From The Day We Were Born) (9:09) 4. Once We Were Kings (6:05) 5. Bloodbrorthers (Part 2) (1:55) 6. Wolves Of Odin (8:46) 7. Take Us To Valhalla (6:39) 8. Sons Of The Northern Land (We March For War) (9:34) 9. Bloodbrothers (Part 3) (2:00)
Értékelés

Bármennyire is utáljuk a kliséket, olykor éppen azokra vágyunk... Én is í­gy voltam ezzel, amikor megpillantottam a Sleipnir bemutatkozó albumának elcsépelt borí­tóját és számcí­meit. "Epic viking metal" - ez kell a lelkemnek! A kiadó meg ekképp reklámozta ifjú titánjait: "A Gardarika Musikk büszkén mutatja be a Sleipnir debütáló albumát! A 'Bloodbrothers' erőteljes dallamokat és riffeket tartalmaz, ezenkí­vül hatalmas kórusokat és egyedi éneket, beleértve a hősi, harcos vokálokat. A banda pedig a Bathory, a Manowar, a Falkenbach, a Folkearth és társaik hagyományát viszi tovább zenéjével..." Ez papí­ron tényleg rohadt jól mutat, és hát a lemezkiadóknak az a dolga, hogy megfelelően promotálják aktuális kiadványaikat, mégsem mondhatják, hogy ez szar, meg ne vegyétek, mert nyolc napon túli lelki sérüléseket okozhat... Holott kis túlzással erről van szó! A Sleipnir 2005-ben alakult meg, noha az énekes Pete "Tossell" Gordon és a gitáros-billentyűs Paul "Darklord" Clark már a kilencvenes évek közepén belemerült az extrém zenei undergroundba, elsősorban Clark "Odin-hí­vő" formációja, a Cult Of Frey révén. (Túlzásba vitt aktivitással nem vádolhatjuk meg őt, hiszen 1991 óta mindössze egy demót és egy válogatáslemezt tudott összerakni, amely utóbbi tavaly látott napvilágot - Manowar-rajongók fülelni! -, mégpedig 'Sons Of Odin' cí­mmel.) 2000-ben Mjollnir néven zajongtak egy ideig, ám a munkahelyi kötelezettségek miatt hamar pihenőre tették a csapatot, majd a Cult Of Frey későbbi újraindulása kapcsán élesztették fel jelen í­rásom tárgyát, a Sleipnirt. A skandináv mitológia nyolclábú lováról elnevezett együttes aztán 2008-ban szerzői kiadásban jelentette meg bemutatkozó anyagát, a 'Bloodbrothers'-t, amelyet aztán ez év nyarán újra piacra dobtak, immár az orosz underground Gardarika Musikk gondozásában, eltérő borí­tóképpel. Véleményem szerint az intro azt a célt szolgálja, hogy "előételként" megágyazzon a főfogásnak, magának az albumnak, s meghozza a kedvet a dalokhoz: itt ez épp fordí­tva sül el, a rettenetesen bazári billentyűhangzás ugyanis épp olyan, mint egy nyékládházi lagziban a csacsirészeg öreg szintetizátormágus klimpí­rozása hajnaltájt; ergo inkább arra ösztökél, hogy soha e produktum közelébe ne kerüljünk. Engem azonban hajtott a kí­váncsiság, vajon mi a frász sül ki ebből? Ám amikor azt gondoltam, ennél nincs lejjebb, az addig sem túl magas szí­nvonal tovább zuhant az első "rendes" szám beérkezésével, nevesül a Warriors Of Thor gyöngyszemmel: atyaég, ehhez a rém olcsó hangzáshoz képest az új Virgin Steele korong megszólalása maga az Etalon Stúdiómunka netovábbja! A pergő olyan tompán, élettelenül pufog, mint egy másnapos, tökamatőr punkhorda próbatermi felvétele a gimnázium alagsorában, egy Videoton RM-5632S kazettás magnóval rögzí­tve. És szentül meg vagyok győződve arról, hogy turpisság van a dologban: dobgép adja a talpalávalót, akit éppenséggel Sam "Lord Lettuce" Mooney-nak hí­vnak, haha! Az egyszerű kásás-koszos riffek illetve a banális gitármelódiák sincsenek túlbonyolí­tva, folyamatosan ugyanazt a témát variálják, arról nem is beszélve, hogy hangzásukról nagyanyám legendás Rakéta porszí­vója jut eszembe, ami 2010-ben nem éppen dicséretes. Szólók tulajdonképpen nincsenek, gondolom, a szintin nem találtak hozzá programot... A roppantmód alulkevert ének pedig mindennek a legalja: Pete Gordon igazi antihang, í­zes angolsággal morog valamit a háttérben istenekről meg a Valhalláról, ám minden egyes szava fájdalom és büntetés, hozzá képest a néhai Quorthon hamiskás károgása már-már Pavarotti-szint. Tisztán kitűnik, hogy a Sleipnir zenéje (vagy inkább bántó hangok egymásutánisága?) honnan és kiktől merí­t, ebben a kiadó infója valóban nem tévedett: itt egy kis Manowar-féle hősködés, ott egy csipetnyi Bathory-pátosz - csak hát nem valami elegáns dolog egy lapon emlí­teni velük a Sleipnir ezen alkotását. A cseppet sem rózsás helyzetet tovább rontja, hogy embereink nagy perverzek ám, szeretik hosszasan kifejteni mondandójukat, a számok ugyanis epikus magasságokba emelkednek, ennélfogva a teljes lemez majd' egy órát vesz el a hallgató életéből. Ha beledöglök, akkor is találok legalább egy árva pozití­vumot, ne gondolják már a Tisztelt Olvasók, hogy bevettem a geciző bogyóimat, és csak hányom magamból a szidalomesőt: a refrén szerepét betöltő bombasztikus-heroikus kórusok egész jók, még karaktere is van egyik-másiknak, azt azonban nem hallgathatom el, hogy túlnyomórészt ezek egy feltüzelt óvodáscsoport által előadott farsangi jelenet komolyságával vetekednek. Az igyekezet az egyetlen tehát, ami becsülendő, mert ennek az albumnak annyi élvezeti értéke van csupán, mint egy esztergagép csikorgásának... (A hí­rek szerint pedig kanyarban a második anyag, az 'Oaths Sworn In Blood And Mead'. Jaj!)

Pontszám: 2