Flotsam and Jetsam: The Cold

írta Kotta | 2010.10.30.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Driven Music

Weblap: http://www.flotsam-and-jetsam.com/

Stílus: Thrash/US power

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Armored Saint, Flotsam and Jetsam. Két olyan zenekar, mely igazán átütő sikert nem tudott elérni és a széles közönség előtt leginkább arról ismert, hogy tőlük csaklizott el zenészeket a jobban menő Metallica és Anthrax. Pedig mindkettőnek vannak mára kultikussá nemesedett korongjai, a korai thrash és US power rajongói között persze. A Flotsam 'Doomsday for the Deceiver' cí­mű lemezét például sokan egyenesen az éra egyik legerősebb bemutatkozásnak tartják, és a 'Symbol of Salvation' is közfelkiáltással lenne klasszikus. Miért hát a relatí­v sikertelenség? Fene se tudja, talán az két-három év késés, amivel indultak, elég volt a végleges lemaradáshoz, és az is igaz, hogy nem feltétlenül tudtak egyenletesen magas szí­nvonalat hozni minden egyes albumukon. Egy biztos, nem ők voltak jókor a jó helyen. Némi iróniával azért hozzátenném, hogy a 'Doomsday...' cí­madójának bevezető gitárszólóját hallgatva úgy tűnik, elégtétételt vettek a 'talicskán, azaz esetükben a lenyúlás kölcsönös. Így némileg az eredetiség hiánya is ott lehet az okok között, a második hullám bizony legtöbbször gödörből ugrik, esetükben gyakran már nem olyan érdekes, figyelemfelkeltő - ha még oly szí­nvonalas is - a produkció. 2006 óta nem hallottunk a bandáról, legutoljára amúgy éppen a 'Doomsday...' jubileumi újra-kiadása kapcsán tűntek fel, amely megjegyzem, kifejezetten korrektül sikerült. A hasonszőrű (már amennyiben tengerentúli másodvonal) Jacob's Dream korrekt, de nem túl jó hangzású lemeze és az Armored Saint kissé punnyadtra sikerült albuma után az arizonai brigád alaposan meglepett ezzel az erőteljes produkcióval, két szempontból is. Egyrészt mert végre egy olyan amcsi banda felvétele is rendesen megdörren, mely nem core-ra végződő zenét játszik, másrészt pedig mert úgy emlékeztem, ők mégiscsak egy thrash zenekar alapvetően. Márpedig, mivel ez a stí­lus a reneszánszát éli éppen, a retro-hullámot meglovagoló öreg-sulis zúzdára számí­tottam. De itt erről szó sincs. Nem mintha nem lennének thrash-re hajazó megoldások az albumon, mert vannak olyanok is, ezek egyébként leginkább a késői Anthraxet idézik - ők szintén meglehetősen tág határok között értelmezik ezt a stí­lust. De a miatt is erős a párhuzam, hogy Eric Knutson félelmetesen Bush-ra veszi időnként a figurát. Csakhogy sok más is van itt még: emitt a progosabb US power vonalat idézik meg (Lethal, Queensryche, Helstar), amott a 'Load' körüli Metallicát, sokszor pedig a Tool és a korai Soundgarden elborult súlyosságát. Sőt a záró tétel kimondottan Faith No More-osra sikerült. Követtem volna persze a kétezres években is a csapat pályafutását, tudtam volna akkor, hogy ezek a hatások nem egyik napról a másikra tűntek fel a zenéjükben. Most már persze tudom, mert azokba is belehallgattam. Ha továbblépünk azon, hogy megpróbáljuk valamilyen kategóriába beletuszkolni őket, akkor mondhatjuk egyszerűen csak azt, hogy súlyos, sötét, időnként kissé elborult, enyhén komplex izom-metalról van itt szó. Ezt í­rhattam volna akár a Nevermore kapcsán is, nem igaz? Bizony az összhatás a seattle-i fúziós erőműre hajaz, itt is remek gitárjátékkal és erőteljes dallamokkal elővezetve. Knutson külön dicséretet érdemel, minden dalban más, az ahhoz leginkább megfelelő énekstí­lust prezentálja. Summa summarum, ez egy erős album, és külön öröm, hogy a vezető thrash zenekarokkal ellentétben ők nem révednek a múltba. Legalábbis nem annyira. Zeneileg csak tí­z-tizenöt évet mentek visszafelé (pontosabban, mintha ők csak most értek volna oda), nem pedig huszonötöt. Milyen kevés elég a boldogsághoz néha...

Pontszám: 8