Kamelot: Poetry For The Poisoned

írta Tomka | 2010.10.21.

Megjelenés: 2010

Kiadó: earMusic/Edel Music

Weblap: www.kamelot.com

Stílus: power metal / modern metal opera

Származás: USA

 

Zenészek
Roy Sćtre "Khan" Khantatat - ének(1998-) (Conception) Thomas Youngblood - gitár (1991-) (Ian Parry) Sean Tibbetts (aka Sean Christians) - basszusgitár (1991-1992, 2009-) (Wykked Wytch, Royal Anguish) Casey Grillo - dob (1997-) (Ian Parry, Almah, WiszdomStone) Oliver Palotai - billentyű (2005-) (Sons Of Seasons, Doro, Circle II Circle, Blaze (Gbr)) Vendégek: Björn "Speed" Strid - ének ("The Great Pandemonium") Jon Oliva - ének ("The Zodiac") Gus G. - gitár ("Hunter's Season") Simone Simons - ének ("House On A Hill" és "Poetry For The Poisoned") Amanda Somerville - kórus ("The Zodiac" és "Poetry For The Poisoned") Chanty Wunder - ének ("Where The Wild Roses Grow")
Dalcímek
1. The Great Pandemonium 04:24 2. If Tomorrow Came 03:58 3. Dear Editor 01:18 4. The Zodiac 04:00 5. Hunter's Season 05:34 6. House On A Hill 04:14 7. Necropolis 04:16 8. My Train Of Thoughts 04:08 9. Seal Of Woven Years 05:13 10. Poetry For The Poisoned - Incubus 02:57 11. Poetry For The Poisoned, Pt. 2 - So Long 03:24 12. Poetry For The Poisoned, Pt. 3 - All Is Over 01:03 13. Poetry For The Poisoned, Pt. 4 - Dissection 02:00 14. Once Upon A Time 03:45
Értékelés

Kezdjük a végén. Igen, talán ez az eddigi legpopulárisabb Kamelot-korong. És a power metal világától az egyik legeltávolodottabb is. Emellett, állí­tólag, a legprogresszí­vebb és experimentálisabb és a legkevésbé eredeti. De ezt mondták már a 'Ghost Opera'-ra is, amivel az amerikai misztikusok stabil helyet kaptak a mainstream metal zenék panteonjában. De ugorjunk vissza az elejére. Számomra a "progresszí­v" - értsd: előremutató - Kamelot-lemezek a fausti történetet feldolgozó 'Epica' és 'The Black Halo' időközben "klasszicizálódott" konceptalbumai. Ugyanis a progresszí­v metal mint stí­lus ha nem is jellemző Khanékra, a progresszió, innováció mint alkotói attitűd nagyon is. Azonban az ő pioní­rszerepük egyben az örök outsideré is: nem hiszem, hogy a 2000-es évek második felének Kamelot zeneiségét klónozási procedúrának fogják alávetni a sokadvonalbeli feltörekvők, hiszen túl sok a megismételhetetlen összetevő, ami egyéniségekhez köthető. A fentebb emlegetett albumduónak elévülhetetlen és felbecsülhetetlen érdemei vannak az acélszí­vűek kollektí­v memóriájában pulzáló Kamelot-kép kialakí­tásában, ráadásul ezekkel tartottak még "félúton" a nyers-harsány speed-power univerzum és az indusztriális beütésekkel megspékelt modern muzikalitás között, ami a 'Ghost Opera' óta kiirthatatlanul beivódott a Youngbloodék által komponált hangjegyekbe. A 2007-es, kreatí­v külcsí­nnel és a digitális kultúra minden pozití­v eredményével megtámogatott lemez aztán markáns változást hozott: a Kamelot-világ a maga stilizált dí­szleteivel és a legapróbb (zenei és nem-zenei) részletekre kiterjedő kimunkáltságával nagyközönség-kompatibilis lett. A Love You To Death lí­rai giccse tökéletesen megfért a Rule The World szaggatott, amerikai í­zű gitártémáival. De mire fel ez a sok rizsa az előtörténetről? Nos, arra, hogy véleményem szerint a melankolikus cyber-gótika atyjai elkészí­tették emblematikus, jelképszerű, összegző albumukat - ami nem feltétlen jelenti azt, hogy a zenekar munkásságának csúcspontja, legjobbja lenne, azt pedig pláne nem, hogy bárki "kedvenc" státuszára számot tarthatna. Ha valaki nem most ismerkedett meg az alapvetően lemezről lemezre fejlődő, saját kézjegyei mellé újakat felsorakoztató Kamelottal, akkor valószí­nűleg már kijelölte a személyes preferenciáit. Az idei sorlemez nem tesz hozzá ezekhez, viszont tökéletes valósí­tja meg és tükrözi, hogy miről is szól a Kamelot 2010-ben. A 'Poetry For The Poisoned' az a Kamelot-lemez, amely mind a piaci eladhatóság, mind a művészet szintjén tökéletesen működik - talán ebből is fakadnak az ellentmondásos és gyakran elmarasztaló vélemények. És persze abból, hogy a zenekar eddigi egyik legsokszí­nűbb lemezét hozta létre, amely egyszerre nyúl vissza az 'Epica' előtti, ártatlan és érintetlen power metal képletéhez és a 'Ghost Opera' által tökélyre fejlesztett, populáris metalt és a futurisztikus-modern atmoszférát egybeolvasztó fúziójához. Teszi ezt úgy, hogy a legtöbb szerzemény rajta párba állí­tható korábbi dalokkal - arról nem is beszélve, hogy a Khan-Youngblood alkotópáros által közvetí­tett muzikális ví­zió, atmoszféra és értékrend mit sem kopott vagy változott. A túlfűtött érzelmesség és a monumentalitás lélegzet-visszafojtó hatásmechanizmusa még mindig prioritást élvez a durvulatokkal és a többnyire elhagyott szélvész-tempóval szemben. A hihetetlen konzisztenciával fenntartott hangulatvilág az, ami a több rajongó által majd valószí­nűleg negatí­vumként elkönyvelt sokszí­nűség felett is át tud í­velni. A felütés még mindenkiben nosztalgikus élményeket fog ébreszteni, hiszen a The Great Pandemonium tulajdonképpen a March of Mephisto kistestvére (bár hogy miért ez lett a klipes nóta, máig nem értem), miközben már a 'Ghost Opera' lecsiszolt-szaggatott gitárjátéka köszön vissza benne. Mí­g az If Tomorrow Came a When The Lights Are Down epikus vágtájának tükörképe, csak éppen egy jó adag "disztópikus billentyűfutammal" nyakon öntve. A pátosszal átitatott magasztosság régi ismerősként lép porondra, a szintén sokat érzett keserédes utóí­zt hagyva maga után. Az idei melodráma-musical aztán egy rövid intermezzo után a hí­rhedt sorozatgyilkos történetét feldolgozó The Zodiac során éri el első csúcspontját, ami - az Avantasia megahimnusza után ismét - egy tökéletes JOP-szám, amit nem Oliva mester jegyez. Igen, a zenekar a profin levezényelt önismétlés után egy meglepő húzással visszahozza a zsenialitás légkörét: Oliva ráspolyos smirgli-vokáljai fényévekkel előrébb járnak kifinomult gonoszságban, mint az első számban vendégeskedő Björn Speed Stridé. A kameloti melankólia aztán a Hunter's Season refrénjében kólint végképp fejbe és ül tort, amely szám az egzisztenciális magány egyik legszebb, fémzenébe préselt megnyilvánulása. A "wow-faktor" a "szokásos" Khan - hí­res énekesnő duettre is átmentődik: szerencsére újfent a gyönyörű Simone Simons produkál gyönyörű énektémákat a gyönyörű balladához. Habár ez a két szám akár az 'Epica'-ra is felkerülhetett volna, mind stí­lus, mind minőség szempontjából, a Necropolis - My Train of Thoughts - Seal of Woven Years trió már maximum a 'Ghost Opera'-ra fért volna fel, és oda is csak bonusz dalként. Sajnos az eddig felvezetett tökéletesség itt jelentős sebet kap, negyed órára leültetve az albumot. Szerencsére a négytételes cí­madó dal hamar visszahangol a költői igénnyel megkomponált "intellektuális giccsre", tovább fokozva a zene érzelmességét a duettek formájában. A záró, felemelő hangulatú Once Upon In Time aztán old school Kamelot-metallal enyhí­t a szokottnál egy hangszálnyival sötétebb atmoszférájú korongon, amely során Khan legmélyebben mártózik meg hangtartományának alsóbb regisztereibe. Sőt, ezt még fokozza is a bonusz számban, amely Nick Cave és Kylie Minogue világhí­rű-örökzöld számának, az erotika és a halál, a szépség és az elmúlás szétszálazhatatlanságát megéneklő Where The Wild Roses Grow c. dalának feldolgozása. Habár az interpretáció elmarad az eredeti szí­nvonalától - főleg Chanty Wunder énekesnő egyéniséget nélkülöző teljesí­tményének köszönhetően - érdekes szí­nfolt Khan produkciói között a dal. A japán limitált kiadásra felkerült Thespian Drama már inspiráltabb darab: instrumentális tour de force, amely viszont tényleg a zenekar progresszí­vebb oldalát villantja fel, miközben a gitárszólókon keresztül megőrzi a tipikusan kameloti hangulatvilágot. A szó elszállt, de a magasztos melankólia megmaradt.

Pontszám: 8.5