Kamelot: Poetry For The Poisoned
írta Tomka | 2010.10.21.
Megjelenés: 2010
Kiadó: earMusic/Edel Music
Weblap: www.kamelot.com
Stílus: power metal / modern metal opera
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Kezdjük a végén. Igen, talán ez az eddigi legpopulárisabb Kamelot-korong. És a power metal világától az egyik legeltávolodottabb is. Emellett, állítólag, a legprogresszívebb és experimentálisabb és a legkevésbé eredeti. De ezt mondták már a 'Ghost Opera'-ra is, amivel az amerikai misztikusok stabil helyet kaptak a mainstream metal zenék panteonjában. De ugorjunk vissza az elejére. Számomra a "progresszív" - értsd: előremutató - Kamelot-lemezek a fausti történetet feldolgozó 'Epica' és 'The Black Halo' időközben "klasszicizálódott" konceptalbumai. Ugyanis a progresszív metal mint stílus ha nem is jellemző Khanékra, a progresszió, innováció mint alkotói attitűd nagyon is. Azonban az ő pionírszerepük egyben az örök outsideré is: nem hiszem, hogy a 2000-es évek második felének Kamelot zeneiségét klónozási procedúrának fogják alávetni a sokadvonalbeli feltörekvők, hiszen túl sok a megismételhetetlen összetevő, ami egyéniségekhez köthető. A fentebb emlegetett albumduónak elévülhetetlen és felbecsülhetetlen érdemei vannak az acélszívűek kollektív memóriájában pulzáló Kamelot-kép kialakításában, ráadásul ezekkel tartottak még "félúton" a nyers-harsány speed-power univerzum és az indusztriális beütésekkel megspékelt modern muzikalitás között, ami a 'Ghost Opera' óta kiirthatatlanul beivódott a Youngbloodék által komponált hangjegyekbe. A 2007-es, kreatív külcsínnel és a digitális kultúra minden pozitív eredményével megtámogatott lemez aztán markáns változást hozott: a Kamelot-világ a maga stilizált díszleteivel és a legapróbb (zenei és nem-zenei) részletekre kiterjedő kimunkáltságával nagyközönség-kompatibilis lett. A Love You To Death lírai giccse tökéletesen megfért a Rule The World szaggatott, amerikai ízű gitártémáival. De mire fel ez a sok rizsa az előtörténetről? Nos, arra, hogy véleményem szerint a melankolikus cyber-gótika atyjai elkészítették emblematikus, jelképszerű, összegző albumukat - ami nem feltétlen jelenti azt, hogy a zenekar munkásságának csúcspontja, legjobbja lenne, azt pedig pláne nem, hogy bárki "kedvenc" státuszára számot tarthatna. Ha valaki nem most ismerkedett meg az alapvetően lemezről lemezre fejlődő, saját kézjegyei mellé újakat felsorakoztató Kamelottal, akkor valószínűleg már kijelölte a személyes preferenciáit. Az idei sorlemez nem tesz hozzá ezekhez, viszont tökéletes valósítja meg és tükrözi, hogy miről is szól a Kamelot 2010-ben. A 'Poetry For The Poisoned' az a Kamelot-lemez, amely mind a piaci eladhatóság, mind a művészet szintjén tökéletesen működik - talán ebből is fakadnak az ellentmondásos és gyakran elmarasztaló vélemények. És persze abból, hogy a zenekar eddigi egyik legsokszínűbb lemezét hozta létre, amely egyszerre nyúl vissza az 'Epica' előtti, ártatlan és érintetlen power metal képletéhez és a 'Ghost Opera' által tökélyre fejlesztett, populáris metalt és a futurisztikus-modern atmoszférát egybeolvasztó fúziójához. Teszi ezt úgy, hogy a legtöbb szerzemény rajta párba állítható korábbi dalokkal - arról nem is beszélve, hogy a Khan-Youngblood alkotópáros által közvetített muzikális vízió, atmoszféra és értékrend mit sem kopott vagy változott. A túlfűtött érzelmesség és a monumentalitás lélegzet-visszafojtó hatásmechanizmusa még mindig prioritást élvez a durvulatokkal és a többnyire elhagyott szélvész-tempóval szemben. A hihetetlen konzisztenciával fenntartott hangulatvilág az, ami a több rajongó által majd valószínűleg negatívumként elkönyvelt sokszínűség felett is át tud ívelni. A felütés még mindenkiben nosztalgikus élményeket fog ébreszteni, hiszen a The Great Pandemonium tulajdonképpen a March of Mephisto kistestvére (bár hogy miért ez lett a klipes nóta, máig nem értem), miközben már a 'Ghost Opera' lecsiszolt-szaggatott gitárjátéka köszön vissza benne. Míg az If Tomorrow Came a When The Lights Are Down epikus vágtájának tükörképe, csak éppen egy jó adag "disztópikus billentyűfutammal" nyakon öntve. A pátosszal átitatott magasztosság régi ismerősként lép porondra, a szintén sokat érzett keserédes utóízt hagyva maga után. Az idei melodráma-musical aztán egy rövid intermezzo után a hírhedt sorozatgyilkos történetét feldolgozó The Zodiac során éri el első csúcspontját, ami - az Avantasia megahimnusza után ismét - egy tökéletes JOP-szám, amit nem Oliva mester jegyez. Igen, a zenekar a profin levezényelt önismétlés után egy meglepő húzással visszahozza a zsenialitás légkörét: Oliva ráspolyos smirgli-vokáljai fényévekkel előrébb járnak kifinomult gonoszságban, mint az első számban vendégeskedő Björn Speed Stridé. A kameloti melankólia aztán a Hunter's Season refrénjében kólint végképp fejbe és ül tort, amely szám az egzisztenciális magány egyik legszebb, fémzenébe préselt megnyilvánulása. A "wow-faktor" a "szokásos" Khan - híres énekesnő duettre is átmentődik: szerencsére újfent a gyönyörű Simone Simons produkál gyönyörű énektémákat a gyönyörű balladához. Habár ez a két szám akár az 'Epica'-ra is felkerülhetett volna, mind stílus, mind minőség szempontjából, a Necropolis - My Train of Thoughts - Seal of Woven Years trió már maximum a 'Ghost Opera'-ra fért volna fel, és oda is csak bonusz dalként. Sajnos az eddig felvezetett tökéletesség itt jelentős sebet kap, negyed órára leültetve az albumot. Szerencsére a négytételes címadó dal hamar visszahangol a költői igénnyel megkomponált "intellektuális giccsre", tovább fokozva a zene érzelmességét a duettek formájában. A záró, felemelő hangulatú Once Upon In Time aztán old school Kamelot-metallal enyhít a szokottnál egy hangszálnyival sötétebb atmoszférájú korongon, amely során Khan legmélyebben mártózik meg hangtartományának alsóbb regisztereibe. Sőt, ezt még fokozza is a bonusz számban, amely Nick Cave és Kylie Minogue világhírű-örökzöld számának, az erotika és a halál, a szépség és az elmúlás szétszálazhatatlanságát megéneklő Where The Wild Roses Grow c. dalának feldolgozása. Habár az interpretáció elmarad az eredeti színvonalától - főleg Chanty Wunder énekesnő egyéniséget nélkülöző teljesítményének köszönhetően - érdekes színfolt Khan produkciói között a dal. A japán limitált kiadásra felkerült Thespian Drama már inspiráltabb darab: instrumentális tour de force, amely viszont tényleg a zenekar progresszívebb oldalát villantja fel, miközben a gitárszólókon keresztül megőrzi a tipikusan kameloti hangulatvilágot. A szó elszállt, de a magasztos melankólia megmaradt.
Legutóbbi hozzászólások