Grave Digger: The Clans Will Rise Again

írta MMarton88 | 2010.10.14.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Napalm Records

Weblap: http://www.grave-digger.de

Stílus: heavy metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Chris Boltendahl - Ének Axel Ritt - Gitár Stefan Arnold - Dob Jens Becker - Basszusgitár Hans Peter Katzenburg - Billentyű
Dalcímek
1. Days of Revenge 2. Paid in Blood 3. Hammer of the Scots 4. Highland Farewell 5. The Clans Will Rise Again 6. Rebels 7. Valley of Tears 8. Execution 9. Whom the Gods Love Die Young 10. Spider 11. The Piper McLeod 12. Coming Home 13. When Rain Turns to Blood
Értékelés

A Grave Digger nem arról hí­res, hogy sokat ülne egy-egy lemezen. Másfél évvel előző korongjuk után máris itt a folytatás, pedig sok érdekesség történt az elmúlt időszakban is a csapat háza tájékán. A 'Ballads of a Hangman' felvételeit megelőzően úgy döntöttek Boltandahlék, hogy itt az ideje még egy gitárost bevenni a csapatba, ám Thilo Hermann nem maradt tartósan a formációban, még tavaly bejelentette távozását, sőt, a korábban sziklaszilárd pontnak hitt másik bárdista, Manni Schmidt is kiszállt a patinás germán metalfogatból közel 10 év szolgálat után. A 2009-es 'Ballads of a Hangman' úgy érzem, hogy eléggé megosztotta a sí­rásó rajongótáborát. Számomra minden idők egyik legkedvesebb Grave Digger lemeze lett, a szinte végig pörgő duplázó elemi erővel verte bele buksimba a dalokat, ám mégis sokan hallgatták fanyalogva a hóhér balladáit. Nos, jó hí­rem van az utóbbi tábor számára, a Grave Digger nem folytatta a megkezdett utat. A 'The Clans Will Rise Again' zenei téren a 'Tunes/Knights/Excalibur' vonalat idézi meg, elődjénél jóval változatosabb, szí­nesebb és dallamosabb lett. A sebes, riffelős, agresszí­v témák közt megbújik egy-egy mélázósabb középtempó, fogós dallamok, remek megszólalás: kéretik tisztelettel, a Grave Digger ezúttal sem hibázott. Szövegek terén újfent a skótokhoz nyúlt a csapat, s noha nem konceptalbumról van szó, minden dal a skót történelemről szól. Lévén, hogy újfent a kardozós/háborús image került előtérbe, a lemez hangulata eléggé himnikus, magasztos lett. Újfent viszonthallhatjuk szinte az összes jól ismert Grave Digger-stí­lusjegyet, szerencsére a formáció ezúttal sem akart kibújni a bőréből. Azt kapjuk, amiért szeretjük őket: szikár, kőkemény heavy metalt. Már korábban is előfordult, hogy a csapat kí­sérletezett egzotikus hangszerekkel, nos, evidens volt, hogy ezúttal a skót dudát kell vendégül látniuk itt-ott. Már az intro is ezen instrumentum hangjaival kezdődik, a Days of Revenge dallamai azonnal a Skót Felföldre repí­tik a hallgatót, hogy aztán a formáció egy jól irányzott csapással rombolja porig a zöld dombokról, gyönyörű tájakról, kristálytiszta tavakról alkotott andalí­tó ábrándot. Nincs idő merengeni, háború van! A Paid In Blood szélvész tempója, és dallamos, ars poeticának is beillő refrénje tökéletesen előrevetí­ti, hogy mit fogunk hallani az elkövetkezendő 54 percben. Koncertprogramba való nóta, ám az igazán nagy csapást a következő tétel, a Hammer Of The Scots méri a pihenni vágyó nyakizmokra. Az elmúlt öt év legnagyobb Grave Digger himnuszáról beszélünk: mikor meghallottam, napokig szinte csak ezt a dalt bömböltettem otthon, olyan szinten magával ragadott. A klipes Highland Farewell szintén jó eséllyel pályázik a sláger cí­mre, bár véleményem szerint az őt megelőző nótánál valamelyest gyengébb. Viszont tény, hogy a skótdudás refrén alatt erős késztetést érezhet az egyszeri metalarc - ha nem is a skót szoknya, de legalább a léggitár előkapására. Újból lehet készí­teni a hangszálakat, illetve a loboncokat, itt egy újabb közönségkedvenc. A fent emlí­tett nótákon kí­vül még érdemes kiemelni a gyönyörű bevezetővel ellátott Executiont, a korong egyik legvadabb tételét, valamint a The Piper McLeod cí­mű felvezető után érkező Coming Homet, mely az egyik legeltaláltabb, legdallamosabb refrénnel lopja be magát a fémszí­vekbe. Zseniális tétel. Ugyanakkor akad néhány olyan nóta is, melyeket tölteléknek érzek a korongon. Jó példa erre a lassan hömpölygő Whom The Gods Love, illetve a cí­madó. A már emlí­tett felállásbeli változások eredménye az lett, hogy a Domainből ismert nagyhajú Axel "Ironfinger" Ritt szállt be a csapatba, de őszinte leszek, én túl sok különbséget nem vélek felfedezni Axel és elődei gitármunkájában. Teljesen jól megállja a helyét a lemezen, mind a húzós riffek, mind a virtuóz szólók kulcsmomentumait képezik az albumnak. Igazán nagyot villant többek közt az Execution, illetve a záró When Rain Turns To Blood alatt Axel, számomra azonnal feledtetni tudta Manni hiányát.

Pontszám: 8