Volbeat: Beyond Hell/Above Heaven
írta Adamwarlock | 2010.10.10.
Megjelenés: 2010
Kiadó: Vertigo/Universal
Weblap: http://www.volbeat.dk
Stílus: heavy metal/hard rock/death 'n roll
Származás: Dánia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Volbeatben az új évezred talán legeredetibb bandáját ismertem meg anno, amikor először csendült fel lejátszómban a The Gardens Tale. Azóta láttam őket háromszor is élőben, megismertem teljes munkásságukat, és bizton állíthatom: már most legendává váltak a metal szakmában. A képletük sohasem igényelt különösebb megfejtést. Kemény dob és döngő gitár alapra ültettek fel egy kissé rockabilly-s, kissé country-s dallamvilágot, megspékelve mindezt Michael Poulsen zseniális, Elvist, Johnny Casht és James Hetfieldet egyszerre idéző orgánumával. Tovább árnyalhatjuk a képet, ha észrevesszük lemezeik kifejezetten metal vagy épp punk hatásait. Más zenekarok is próbálkoztak nem is egyszer hasonló zenei vegyületek létrehozására, de általában már a kémiai képlet felírásakor csúfosan elvéreztek. Így lett a Volbeat teljesen egyeduralkodó a saját maga által teremtett műfajban, egyértelművé téve: másnak itt nincs hely. Ez a tehetségben gyökeredző "ráérzés" meg is hozta gyümölcsét az együttes számára, eljutottak az ismertség egy olyan fokára, ahova manapság metalbanda jószerivel képtelen. A legnagyobb fesztiválok nagyszínpadai is lassan kicsinek bizonyulnak számukra, pedig az igazi varázslat a kisebb klubkoncerteken jut el a nagyérdeműhöz. A rövid idő alatt jött siker lenyomatára egészen a negyedik album megszületéséig kellett várni. Nem igazán tudom, hogy a 'Beyond Hell/ Above Heaven'-ben egy kisebbfajta irányváltásnak vagy kísérletezésnek lehetünk-e tanúi. Természetesen megmaradtak a jól ismert és szeretett ritmusképletek, metalos gyorsaság és a szédítő, westernes vadság. Ezt idézik az olyan nóták, mint a 7 Shots, a The Mirror And The Ripper vagy az Evelyn, ezek ellenpontozásaként azonban kifejezetten popos dalokat is felpakoltak a lemezre. Ez a lépés szerintem egy ennyire kemény bandától meglehetősen nagy meglepetésnek számít, főleg hogy a "könnyedebb dalok" igen nagy mennyiségben fordulnak elő a lemezen (Heaven Nor Hell, Fallen, A Better Believer, Magic Zone). Az említett a nóták kvázi rádióbarát slágerek, ami önmagában még cseppet sem hiba, főleg, hogy remek minőségűek, de a Volbeattól én bevallom, mást vártam. Összességében egy kiváló albummal van dolgunk, de azt nézve, hogy az előző két korong csont nélkül tíz pontos, a 2010-es kiadvány alulteljesített. A Warriors Call (láttam Kesslert bevonulni rá, és azért ott elég hatásos) és a Being 1 jócskán üresjáratok, ráadásul a többi szám sem lett egetverően zseniális (megjegyzem, még mindig azon a szinten mozgunk, ahova nem sokan képesek eljutni). Rengeteg hallgatás után úgy érzem, hogy a dán gengszterek feladtak egy adag metalt a punk és a pop kedvéért. Ezt azért tartom fontosnak megjegyezni, mert ha az ember ezzel a szájízzel indul neki a lemeznek, szerintem nem fog csalódni. Azt az atmoszférát, amit az eddigi albumaikon megteremtettek, most kevésbé fogjuk megtalálni. A jövőjükre nézve ez a változás nem tudom, hogy mit fog jelenteni, én a brutálisabb lemezeiket jobban kedveltem, de tény és való, hogy ez a poposabb vonal is nagyon jól áll nekik, remélem, megtalálják az arany középutat. Végezetül a vendégénekesekről írnék egy mondatot: szerintem nem kellett volna. Poulsen hangja annyira egyedi és annyira a Volbeat védjegye, hogy egész egyszerűen nincs még egy olyan énekes a földön, aki mellette beleillene bármelyik Volbeat számba. Nem hangzanak jól... ennyi. Maximum énekesnőt tudok mellette elképzelni, amire már volt példa és az előző lemezen jól is sült el.
Legutóbbi hozzászólások