Tarja: What Lies Beneath

írta MMarton88 | 2010.09.30.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Universal

Weblap: http://www.tarjaturunen.com

Stílus: "szimfonikus metal"

Származás: Finnország

 

Zenészek
Tarja Turunen - Ének, zongora Alex Scholpp & Marzi Nyman - Gitár Doug Wimbish - Basszusgitár Christian Kretschmar - Billentyű, hammond orgona Mike Terrana & Will Calhoun - Dob Max Lilja - Cselló Jyrki Lasonpalo, Pauline Fleming, Rémi Moingeon - Hegedű
Dalcímek
1. "Anteroom of Death (feat. van Canto) 4:41 2. "Until My Last Breath" 4:24 3. "I Feel Immortal" 4:35 4. "In for a Kill" 4:35 5. "Underneath" 5:27 6. "Little Lies" 4:37 7. "Rivers of Lust" 4:24 8. "Dark Star (feat. Phil Labonte)" 4:33 9. "Falling Awake (feat. Joe Satriani)" 5:14 10. "The Archive of Lost Dreams" 4:49 11. "Crimson Deep (feat. Will Calhoun)" 7:35
Értékelés

A kritika tárgya a Nightwish egykori énekesnőjének, Tarja Turunennek második (a karácsonyi anyaggal együtt harmadik) szólólemeze. A hölgy hangjával még a "Nightwish időkben" ismerkedtem meg, imádtam az anyacsapatot, nagyon megrázott, amikor a formáció muzsikájának egy legmeghatározóbb jellegzetessége (Tarja orgánuma) odalett. Megmondom őszintén, én Tarját soha nem tartottam metal irányultságú rockernek. Klasszikus éneklést tanuló tehetségként bekerült egy metal csapatba, jókor volt jó helyen, a siker pedig nagyobb lett, mint amilyent bárki el mert képzelni. Az ismert események következtében azonban dönteni kényszerült: hogyan tovább? Milyen stí­lusú zenével tudná a művészi önmegvalósí­tást "konkretizálni2? Tarja véletlenül sem buta lány, ha egyszer az énekbiznisz befuccsol, remek HR-es lesz belőle bármelyik multinál. Egy igazán profi csapattal vette körül magát, í­gy a rocker köztudatban benne maradt, ugyanakkor zeneileg igyekezett a lehető legtávolabb kerülni a metaltól. A 'My Witner Storm' fogadtatása felemás lett. Turunen kisasszony bátor volt, olyan zenét í­rt, amilyent szeretett volna, amilyen neki tetszett, de félvén, hogy egy teljesen fémtelení­tett világban a régi rajongók nélkül nem állná meg a helyét, amolyan dí­szí­tő jelleggel némi gitármuzsikát is hagyott az anyagon. A 'My Winter Storm'ot egyfelől rengeteg utálják. Főleg azok, akik a Nihgtwisht a zenéjéért szerették, nem igen tudtak megbarátkozni ezzel az újfajta muzsikával. Másfelől azok, akik a Nightwishben Tarját (nem okvetlen a hangját, hanem a dí­vát, az istennőt, a példaképet) üdvözí­tették, gyönyörűen "benyelték" az új korongot. A 'My Winter Storm' gyatra hangszerelése ellenére sem lett szerintem egy rossz anyag, Tarjának kifejezetten jó dallamérzéke van, képes volt összehozni több slágertémát, fogós dallamot, ráadásul sikerült egy olyan hangulati plusszal is megtámogatni a lemezt, ami fémtelensége ellenére kellemes, élvezetes hallgatnivalóvá tette azt. Öt év után véleményem szerint Tarja rájött, hogy a fémzenét nem törölheti ki teljesen az életéből, a metalközegben unikumot képviselve kereshet további sikereket. Annyira viszont nem jó énekesnő, hogy "klasszikus énekesként/operaénekesként" megálljon a talpán, és világhí­rnévre tegyen szert. Marad tehát a megkezdett út. Saját dalok, egy kis zúzással "feltuningolva", aztán a farsangkor Tarjának öltöző tinilányok zsebéből lehet majd bőszen kicsalni a dollárokat. Sőt, ha az előzőnél még egy kicsit több keménységet csempészünk a muzsikába, lehet, hogy a csúf, gonosz rockújságí­rok sem fogják lehúzni a lemezt, és néhány kevésbé elvakult "metalarc" is megbarátkozik a szép új világgal! Be kell hódolnom mademoiselle, engem sikerült lekenyerezni. Mint emlí­tettem az előző anyag is tetszett, de a 'What Lies Beneath' szerintem még jobb. Mi változott? Nem sok. A dalok jellege, hangulata ugyanolyan, a zenei stí­lus is hasonló, mindössze a múltkori próbálkozásnál most jobban dominál a rockzene, több a gitár, hangyányival keményebbek a dalok. No túlzásokba azért nem sikerült esni, a Cannibal Corpse rajongók nem fognak hirtelen szerelmes leveleket í­rni Tarjának, sőt a régi die-hard Nightwish fanok sem fognak jobban megbarátkozni ezzel a koronggal, de akinek az első lemez tetszett, annak itt a csalódás lehetősége kizárva. Sőt! Nézzük, hogy miért is. Egyfelől a kisasszony orgánuma még mindig eléggé egyedi, különleges, sőt, szép ahhoz, hogy könnyedén lenyűgözze az embert. Jól esik Tarja hangját hallgatni! Főleg úgy, hogy igazán dallamorientált módon énekel, nagyí­vű melódiákat, szí­vbe markoló refréneket szólaltat meg, s a végeredmény rockerfülnek is magával ragadó. A dalok fele nyugodtan nevezhető slágernek, könnyen rögzülnek a témák, bizony Tarja (és társai, hisz mindenhol segí­tett valaki "profi" a hölgynek...) dalszerzői kvalitása nem elhanyagolható tényezője a korongnak. Az énekes ezúttal is nagy nevekkel vette körül magát, persze Terrana, vagy Wimbish zsenialitásából kb. semmi nem hallatszik ezen a korongon, de nevük jól néz ki a promólapon, illetve a korong hátulján. Amí­g van némi PR értékük, addig van is itt keresnivalójuk. A másik oldalon Max Lilja csellós, a Lahti szimfonikus zenekar tagjai, valamint a szlovák szimfonikus zenekar és kórus bőven kapnak teret a kibontakozásra, szerepük eléggé domináns a korongon. Fontos megemlí­teni, hogy vendégként szí­nesí­ti a korongot Phil Labonte, Will Calhoun, a Van Canto, illetve Joe Satriani is. Szerepük persze nem túl nagy, van egy olyan érzésem, hogy ők is inkább a PR érték mintsem a koncepcióban betöltött szükségességük miatt kaptak meghí­vást. A dalok között ahogy már emlí­tettem, rengeteg slágertéma akad, az első négy szám úgy ahogy van, telitalálat, ráadásul az In For The Kill James Bondos részletei biztos sok hallgatót kellemes nosztalgiával töltenek majd el (mondjuk a rajongók nagy része a James Bond filmek javának megjelenésekor még gondolat sem volt, í­gy lehet, hogy tévedek...). Ezeken felül számomra kiemelkedő a Dark Star, illetve a Falling Awake duó, de a záró Crimson Deep sem engedi a végére alászállni a szí­nvonalat. Persze akadnak negatí­vumok is. Egyfelől az egységes, í­gy meglepetést nélkülöző hangulat miatt a hölggyel inkább csak finoman barátkozni próbáló rockí­nyencek könnyen elunhatják magukat. Ráadásul helyenként úgy érzem, hogy Tarja picit a tucatgothic felé próbál nyitni, ami remélem, hogy csak véletlen botlás, és nem egy új irányvonal kezdete. Sokat nem rondí­t az összképbe, csak eszembe juttatja az általam oly kevéssé kedvelt Epica, illetve Within Tempatation neveket...(Ez nem mindenkinek jelent azért olyan rosszat.../Garael szerk./) Muszáj egy szót szólnom a lemez mélypontjáról, a Still Of The Night cí­mű Whitesnake feldolgozásról. Tarja újfent tett egy félresikerült gesztust a mainstream rock felé, ám ez a produkció a múltkori Poisonnal egyetemben megerősí­t abban a hitben, hogy ebben a közegben bizony nincs keresnivalója a hölgynek, már csak az anyabanda tisztelete miatt sem. Szerencse, hogy csak bónusz...

Pontszám: 7.5