Day Six: The Grand Design
írta Kotta | 2010.09.26.
Megjelenés: 2010
Kiadó: Lion Music
Weblap: http://www.myspace.com/daysixweb
Stílus: Progresszív metal
Származás: Hollandia
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Ez azért már valami! Teljesen ismeretlenül, a semmiből feltűnve elvinni a Hónap Lemeze címet, ráadásul nem is holmi könnyen befogadható mainstream, hanem kőkemény progresszív zenével. Ezek akkor vagy tudnak valamit, vagy le folyékony-kenyerezték a teljes szerkesztőséget. Sajnos megvesztegetésről szó sincsen, pedig egy karton Holland sör elég is lett volna..., persze abból a jófajta, 10-12%-osból. Eh, el sem mesélem, mi lett abból, amikor egyetemistaként elhatároztuk, hogy egy kis amszterdami söröző kínálatát (közel 100-féle) az ottlétünk alatt végigisszuk. 10 nap alatt nem tűnt olyan nagy kihívásnak, főleg azokból a pici üvegekből. Fene se tudta, hogy ezek ilyen erősek... Vissza a zenéhez: az előző bekezdésből azt azért megtudtátok, hogy a zenekar a tulipános országból való. Ez a második teljes játékidejű albumuk, az elsőt ('Eternal Dignity', 2003) még vadászom (bár megjegyzem, a kiadó debütálásként nyomja a 'The Grand Design'-t, feltételezem, ez nemzetközi bemutatkozásként értendő). Konceptlemezről van szó, a sztorit Erich Von Daniken munkássága ihlette és nagyjából összefoglalva a következő: három időjárás-kutató terepen (Antarktisz) vizsgálja a globális felmelegedés hatásait, amikor a jégpáncél alatt ráakadnak a földönkívüli civilizáció nyomaira - egy űrhajó formájában. Az űrjárműbe hatolva nem csak az emberiség eredetére találnak megdöbbentő magyarázatot és azt alátámasztó bizonyítékokat, de egy új, szabadon felhasználható energiaforráson alapuló technológia leírását is. Természetesen a kormány(ok) nem szándékozzák ezen ismereteket nyilvánosságra hozni, így a tudósokat mondvacsinált indokok alapján pszichiátriai intézetbe csukatják. A kutatók azonban telepatikus képességek birtokába jutva nemcsak egymással, de a földön kívüli intelligenciával is kapcsolatba kerülnek. Mindezt az egyik tudós naplója örökíti meg (amit hogy-hogy nem, nála hagynak...), így a turpisságnak nyoma marad. Kissé bugyuta történet, de sebaj, az alá pakolt muzsika első osztályú. Sőt, inkább osztályon felüli! Osztályon felüli, de nem abban a tekintetben, hogy stílusokon átívelő, bekategorizálhatatlan alkotás lenne, ahogy azt a honlapjuk a zenéről állítja. Néhány apró kikacsintáson kívül (pl. a Lost Identity jazz-rockos, funkys-szaxis betétje - ami szerintem éppen hogy egy picit erőltetett) csupán csak a jó öreg progresszív rockról van itt szó (a maga fúziós mivoltában persze), ahogy azt a nagyok kitalálták és tökélyre fejlesztették anno - persze keményebben, fémesebben előadva. Azaz a Pink Floyd a viszonyítási pont az egyik végen, a másikon pedig..., nem, nem a Dream Theater! A Day Six egyik legnagyobb erényét éppen az adja, hogy el tudták kerülni a csapdát, amit Portnoy-ék árnyéka rajzol a legtöbb progresszív metal zenekar útjába. Szóval a másik, acélosabb oldalon ott van mondjuk a Pain Of Salvation, mint referencia. Nem a 2010-es persze, hanem a kemény, dinamikus, zeneileg nem a múltba révedő, hanem éppen hogy új utakat törő, kiszámíthatatlan Pain Of Salvation, úgy 10 évvel ezelőttről. (Mindebből mára leginkább a kiszámíthatatlanság maradt :D). Félúton meg a Porcupine Tree. A hollandok zenéje egyrészt ugyanis pontosan olyan, mint Wilsonéké, azaz finom, pszichedelikus részek váltakoznak szikár rifekkel és dallamokkal, mégis teljesen más. A különbség pedig leginkább csak a hangsúlyokban van: amíg az angoloknál időnként negyed órát kell várni egy hat és fél másodperces fogós témára (kis túlzással persze), addig itt a lágy és kemény részek aránya szerintem jóval kiegyensúlyozottabb - mégis, mennyire más a hatás! Legalábbis, ami engem illet - lehet, hogy a zenei fejlődében még nem értem el a megfelelő szintet (sajnos, azt hiszem már nem is fogom...) és befogadóként nem teszek elégséges erőfeszítéseket, de amíg a Tree zenéjén legtöbbször "bealszom", addig a fapapucsos gárda muzsikája egyből megfogott, és azóta sem enged el. Ez azért lehet, mert számomra a progresszív metalban a metal éppolyan fontos, mint a művésziség, és az egyensúly itt tökéletes. Még egy különbséget találtam azon felül, hogy ki mennyire jól játszik a dinamikával. Stiphout vagy jobb dallamokat ír, vagy fátyolosan érzékeny hangja meggyőzőbb, de tény, hogy a melankolikus részeket is szívesebben veszem tőlük. A zenéjük másik csúcspontja Robbie tökéletes, Pink Floyd-osan atmoszférateremtő szólógitározása, szóval mindenképpen ő viszi hátán a zenekart. Nem is ragozom tovább, ez egy kiemelkedő album, komplex és ütős anyag, amely már kis mennyiségben is hat - épp, ahogy azok a miniatűr holland és belga sörök. Komplex metalban kötve hiszem, hogy lesz jobb idén (a Spock's Beardöt inkább sorolva a progresszív rockhoz), de ne legyen igazam!
Legutóbbi hozzászólások