Elvenking: Red Silent Tides

írta Tomka | 2010.09.22.

Megjelenés: 2010

Kiadó: AFM Records

Weblap: http://www.elvenking.net

Stílus: folk power metal / hard rock

Származás: Olaszország

 

Zenészek
Damnagoras (aka "Damna") - Vocals (1998-2002, 2004-) (Leprechaun (Ita)) Aydan - Guitar (1997-) Raffaello "Rafahel" Indri - Guitar (2009-) (Harduo, Garden Wall, Burnin' Dolls) Gorlan - Bass (2000-) Elyghen - Keyboards, Violin, Viola (2002-) Zender - Drums (1998-) (Human Mind Secrets)
Dalcímek
1. Dawnmelting 04:09 2. The Last Hour 04:39 3. Silence De Mort 04:27 4. The Cabal 04:20 5. Runereader 05:23 6. Possession 04:07 7. Your Heroes Are Dead 03:54 8. Those Days 04:06 9. This Nightmare Will Never End 04:46 10. What's Left Of Me 04:39 11. The Play Of The Leaves 05:30
Értékelés

Kedvenceinket látni felemelkedni és elbukni, majd a kritika által összedobált és rátapasztott sártól megtisztulva újra feléledni - követni egy emberi és szakmai hibákkal, buktatókkal és sikerekkel teli pályafutást; hát van ennél szí­vet tépőbb és mégis izgalmas szórakozás hosszútávon? Manapság, amikor a könnyűzene nehézsúlyú ágazatának műfaji térképe folyamatosan alakul, fejlődik, szinte pulzál a nap mint nap megszülető kereszteződésektől, amikor a stí­lus-hibrideknek nagyobb túlélési esélye van a piacon, mint a saját, régi újí­tásait-hagyományait újra- és újraalkotó, tiszta műfaji lemezeknek, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy egy-egy, a rajongóik érdeklődését fenntartani, és bázisát bőví­teni kí­vánó együttes ne hibázna. Persze ez í­gy elég fellengzősen hangzik - hisz mit is jelent, hogy hibázik egy egész együttes? Vagy a célközönség körében talál elutasí­tásra, vagy saját korábbi produkcióját tagadja meg az alkotógárda - esetünkben az első opció valósult meg részlegesen: az ortodox tábor kí­méletlenül elí­télte a 'The Scythe' folk nu/modern metalját, mí­g tagadhatatlan, hogy új rajongókat is szereztek maguknak a kor trendjeit sajátos univerzumukba beépí­tő lemezzel. A kaszát még csak modernségéért lehetett kárhoztatni: merthogy ami új, még nem feltétlen jó, ahogy az önismétlés sem - igaz, talán 1-2 albummal korábban kezdték el a kí­sérletezgetést, mint szokás, ami először unalomba és rossz számok tengerébe fulladt. Mert ha egy keverék nem hat természetesen, az már régen rossz - a radikális változtatás pedig taszí­tóan hatott: a tördelt gitártémák és a fantasy világba röpí­tő hegedűdallamok és szövegvilág teljesen más tészta - nem csoda, hogy nem álltak össze egésszé. Igaz, ahogy telik az idő, mindenki megbocsájtóbb vagy éppen nyitottabb lesz - ma már talán nem tűnik akkora blaszfémiának a 2007-es album, ám attól még nem foglalta el előre várt helyét az elfek zenei panteonjában. Hogy hova tovább? Jó kérdés volt, amin ugyan sokat nem elmélkedtem csalódásom miatt - amin még a Metalfestes koncert sem segí­tett, ugyanis a középtempós, szaggatott riffeket meghazudtolandó, a hajnali gyors sebességével száguldott el mellettem az előadás (tegyük hozzá, a hangosí­tás, mint mindig, megfelelő partner volt ebben). Az Elvenking azonban megoldotta a feladatot. Olyan tisztességes, szerény módon: egy lépéssel visszahátrált a klasszikus hangzásvilágba, fél lábbal ott maradt az újí­tások talaján, ám sokkal lágyabbra, finomabbra vette a figurát - hogy azért mégse csináljanak hülyét magukból. A nyitó Dawnmelting akár még új hajnalt is nyithatott volna az együttes történetében: habár megvan benne a thrashes zúzda is, amit még a 'The Winter Wake' lemezen kezdtek el meghonosí­tani, a dallamok a régiek, azaz nagy í­vű power metal dallamok, sőt, a duplázó is jóbarátként köszön vissza. A következő The Last Hour látszólag a klipes slágernóta - és az is lehet -, ám tökéletes jelzi, hogy hova jutott az Elvenking. Egészen konkrétan, VH1-kompatibilis lett. Slágerrock (vagy -metal): ez van, ezt kell szeretni - még mindig jobb, mint a korábbi "powercore" kezdeményezés. Damnagoras kvázi-AOR melódiákkal pakolta tele a korongot, a gitárreszelések kicsorbultak, visszavettek élességükből, a hegedűt viszont, hálistennek, úgy-ahogy rehabilitálták, bár gyakran kárhoztatják még mindig pusztán kí­sérőszerepre. Ilyen például a Silence De Mort, ami azonban olyan játékos gitárszólót vonultat fel, egy rakat ragadós énekdallammal, hogy nehéz rá haragudni. Persze, nyúlják is rendesen a hí­rességeket, mint pl. a The Cabalban, aminek már egy grammnyi köze sincs a power metalhoz: echte bugyinedvesí­tő tinirock. A folk power metal teljesen feloldódik a sokféleségben, az internet és a zenecsatornák által kí­nált hatalmas stí­lusválasztékban, amelyek akár tudatosan, akár nem, de kétségkí­vül belopakodtak a tipikus Elvenking akkordok közé - az első két lemez epikus, sodró power metaljának már hí­re-hamva sincs, egy-két múltidéző dalt (pl. Runereader) leszámí­tva. Kb. azt a zenei fordulatot hajtották végre, mint a stadionrockra átnyergelő Edguy, csak megtartották valamelyest folkos gyökereiket - ami nagyrészt a hegedű használatában merül ki. Az old school stadionrock helyett gyakran inkább az MTV-vonal a domináns, a Those Days pl. indie rock slágerként kezdődik, majd mintha Brian Adams Summer of 69-jának folk verziójába menne át. Ennek ellenére jóval erőteljesebb, élettelibb, mint elődje volt - a 'Two Tragedy Poets' akusztikus album felszabadultsága érződik rajta, talán onnan is jött a finomodás, amely mind a gitár-, mind az énektémákban megfigyelhető. Előkerül az akusztikus gitár is, pl. a What's left of meben, ami bármelyik amerikai AOR-csodának a büszkesége lehetne. A meglepetés pedig az, hogy fel sem merül a túlzott érzelmesség, a dagályos pozitivizmus visszássága. Sokkal inkább buliszámok ezek, amit a záró The Play of the Leaves is példáz: orbitálisan nagy sláger, ugrabugrálós himnusz, zseniális! Valószí­nűleg ez a lemez is ki fogja vágni a biztosí­tékot pár embernél, ám tagadhatatlan, hogy aminek szánták, annak nagyon jó.

Pontszám: 7.5