Elvenking: Red Silent Tides
írta Tomka | 2010.09.22.
Megjelenés: 2010
Kiadó: AFM Records
Weblap: http://www.elvenking.net
Stílus: folk power metal / hard rock
Származás: Olaszország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Kedvenceinket látni felemelkedni és elbukni, majd a kritika által összedobált és rátapasztott sártól megtisztulva újra feléledni - követni egy emberi és szakmai hibákkal, buktatókkal és sikerekkel teli pályafutást; hát van ennél szívet tépőbb és mégis izgalmas szórakozás hosszútávon? Manapság, amikor a könnyűzene nehézsúlyú ágazatának műfaji térképe folyamatosan alakul, fejlődik, szinte pulzál a nap mint nap megszülető kereszteződésektől, amikor a stílus-hibrideknek nagyobb túlélési esélye van a piacon, mint a saját, régi újításait-hagyományait újra- és újraalkotó, tiszta műfaji lemezeknek, akkor szinte elkerülhetetlen, hogy egy-egy, a rajongóik érdeklődését fenntartani, és bázisát bővíteni kívánó együttes ne hibázna. Persze ez így elég fellengzősen hangzik - hisz mit is jelent, hogy hibázik egy egész együttes? Vagy a célközönség körében talál elutasításra, vagy saját korábbi produkcióját tagadja meg az alkotógárda - esetünkben az első opció valósult meg részlegesen: az ortodox tábor kíméletlenül elítélte a 'The Scythe' folk nu/modern metalját, míg tagadhatatlan, hogy új rajongókat is szereztek maguknak a kor trendjeit sajátos univerzumukba beépítő lemezzel. A kaszát még csak modernségéért lehetett kárhoztatni: merthogy ami új, még nem feltétlen jó, ahogy az önismétlés sem - igaz, talán 1-2 albummal korábban kezdték el a kísérletezgetést, mint szokás, ami először unalomba és rossz számok tengerébe fulladt. Mert ha egy keverék nem hat természetesen, az már régen rossz - a radikális változtatás pedig taszítóan hatott: a tördelt gitártémák és a fantasy világba röpítő hegedűdallamok és szövegvilág teljesen más tészta - nem csoda, hogy nem álltak össze egésszé. Igaz, ahogy telik az idő, mindenki megbocsájtóbb vagy éppen nyitottabb lesz - ma már talán nem tűnik akkora blaszfémiának a 2007-es album, ám attól még nem foglalta el előre várt helyét az elfek zenei panteonjában. Hogy hova tovább? Jó kérdés volt, amin ugyan sokat nem elmélkedtem csalódásom miatt - amin még a Metalfestes koncert sem segített, ugyanis a középtempós, szaggatott riffeket meghazudtolandó, a hajnali gyors sebességével száguldott el mellettem az előadás (tegyük hozzá, a hangosítás, mint mindig, megfelelő partner volt ebben). Az Elvenking azonban megoldotta a feladatot. Olyan tisztességes, szerény módon: egy lépéssel visszahátrált a klasszikus hangzásvilágba, fél lábbal ott maradt az újítások talaján, ám sokkal lágyabbra, finomabbra vette a figurát - hogy azért mégse csináljanak hülyét magukból. A nyitó Dawnmelting akár még új hajnalt is nyithatott volna az együttes történetében: habár megvan benne a thrashes zúzda is, amit még a 'The Winter Wake' lemezen kezdtek el meghonosítani, a dallamok a régiek, azaz nagy ívű power metal dallamok, sőt, a duplázó is jóbarátként köszön vissza. A következő The Last Hour látszólag a klipes slágernóta - és az is lehet -, ám tökéletes jelzi, hogy hova jutott az Elvenking. Egészen konkrétan, VH1-kompatibilis lett. Slágerrock (vagy -metal): ez van, ezt kell szeretni - még mindig jobb, mint a korábbi "powercore" kezdeményezés. Damnagoras kvázi-AOR melódiákkal pakolta tele a korongot, a gitárreszelések kicsorbultak, visszavettek élességükből, a hegedűt viszont, hálistennek, úgy-ahogy rehabilitálták, bár gyakran kárhoztatják még mindig pusztán kísérőszerepre. Ilyen például a Silence De Mort, ami azonban olyan játékos gitárszólót vonultat fel, egy rakat ragadós énekdallammal, hogy nehéz rá haragudni. Persze, nyúlják is rendesen a hírességeket, mint pl. a The Cabalban, aminek már egy grammnyi köze sincs a power metalhoz: echte bugyinedvesítő tinirock. A folk power metal teljesen feloldódik a sokféleségben, az internet és a zenecsatornák által kínált hatalmas stílusválasztékban, amelyek akár tudatosan, akár nem, de kétségkívül belopakodtak a tipikus Elvenking akkordok közé - az első két lemez epikus, sodró power metaljának már híre-hamva sincs, egy-két múltidéző dalt (pl. Runereader) leszámítva. Kb. azt a zenei fordulatot hajtották végre, mint a stadionrockra átnyergelő Edguy, csak megtartották valamelyest folkos gyökereiket - ami nagyrészt a hegedű használatában merül ki. Az old school stadionrock helyett gyakran inkább az MTV-vonal a domináns, a Those Days pl. indie rock slágerként kezdődik, majd mintha Brian Adams Summer of 69-jának folk verziójába menne át. Ennek ellenére jóval erőteljesebb, élettelibb, mint elődje volt - a 'Two Tragedy Poets' akusztikus album felszabadultsága érződik rajta, talán onnan is jött a finomodás, amely mind a gitár-, mind az énektémákban megfigyelhető. Előkerül az akusztikus gitár is, pl. a What's left of meben, ami bármelyik amerikai AOR-csodának a büszkesége lehetne. A meglepetés pedig az, hogy fel sem merül a túlzott érzelmesség, a dagályos pozitivizmus visszássága. Sokkal inkább buliszámok ezek, amit a záró The Play of the Leaves is példáz: orbitálisan nagy sláger, ugrabugrálós himnusz, zseniális! Valószínűleg ez a lemez is ki fogja vágni a biztosítékot pár embernél, ám tagadhatatlan, hogy aminek szánták, annak nagyon jó.
Legutóbbi hozzászólások