Marty Friedman: Bad D.N.A.
írta TShaw | 2010.09.14.
Megjelenés: 2010
Kiadó: Avex Trax
Weblap: www.martyfriedman.com
Stílus: Instrumental Rock
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Gondolom, a kedves Olvasók közül sokan látták a Wasabi című filmet. Ha igen, nagyon könnyen el tudják majd képzelni, milyen is Marty Friedman új lemeze. Tessék csak feleleveníteni a tokiói diszkóban játszódó jelenetet, na meg az ott halott zenét! Most a fantáziára lesz szükségünk. Képzeljünk oda egy bőrkabátos, őrülten szép gitárral beugró, hosszú hajú gitárhőst, aki azonnal elkezd játszani egy dögös dallamot, mondjuk valami olyasmit, amit Mr. Friedman a 'Rust in Peace'-en játszott. Megvan? Na, ilyen ez a lemez... Kis túlzással persze.
Ez a kis játék nagyszerűen rávilágít arra, miért nem lesz Marty soha széles körben, minden rocker által elismert és dicsőített gitáros. 
Pedig letett már az asztalra jó néhány legendás lemezt. Gondoljunk csak a Megadeth fentebb már említett, kilencvenes évekbeli lemezeire, vagy saját, korai szólómunkáira, amelyeken még a neoklasszikus megközelítéssel kísérletezett. De mind hiába, a mezei rocker modernkori albumai nyomán egyből elkönyveli őt divat- és japánorientált üzletembernek, pedig lehet, csak egy kicsit jobban oda kéne figyelni a hallottakra. Meg tudom érteni, ha a hallgatóság egy része elhűlve hallgatja ezt a lemezt. Az első dal első néhány taktusa egy nagyon sajátos és egyedi atmoszférát, a távol-keleti metropoliszok techno-őrült hangulatát idézi meg, amiben az elektromos zenei alapokra szólnak az egymásra vagdosott gitárszólamok. Furcsa. Nem mindennapi, talán csak japán bandáktól hallhatnánk hasonlót, a meglepettséget pedig tovább fokozza a tény, hogy ezt az egészet a Megadeth egykori gitárosa prezentálja.
Ezen azonban illik túllépni a zenekedvelő embernek. Techno alapok? Legyen. Igazodjunk a környezethez, és próbáljuk beleélni magunkat a Marty által kitalált zenei világba. Hamar rájöhetünk, hogy közelről sem annyira műanyag ez az egész, mint eleinte gondoltuk. Sőt! Bár nem szeretem a diszkó zenét, most azt mondom, ez a fajta ritmikus háttér legalább annyira élővé és lüktetővé tudja tenni a hangzást, mint egy jól összerakott dob-basszus alap, vagy egy súlyosabb ritmusgitár. Különösen úgy, hogy ezek a bizonyos techno alapok olyan gitárszólókat és témákat támogatnak meg, amiket bármelyik húrszaggató úriember megirigyelhetne. Marty Friedman tehát tud gitározni. Fülbemászó, egyedi dallamokat játszik, amikbe sokszor visz váratlan csavarokat, ráadásul az elektromos háttér és a nagyon bátor vágások miatt tovább fokozódik az album unikális mivolta. Felfogás kérdése tehát, hogy amit hallunk, az a divatnak való behódolás és a japán közönség kiszolgálása-e, avagy valami modern, Marty által megszült, teljesen őszinte megközelítése a gitározásnak.
Személy szerint az utóbbira hajlok, mivel szó sincs arról, hogy a keverőpulton néhány gombnyomás után összeállított zenei masszára játszott volna rá gitárosunk valami dallamot. Ezek bizony alaposan megkomponált és jól kigondolt művek.
Ott van például az egyik kedvencem, a Battle Scars. Végiggondolt, témák között váltogató dal ez, ami a kellő pontokon kedves, a kellő pontokon súlyos, himnikus dalvezetése pedig valamiféle X Japan hangulatot kölcsönöz az egész dalnak. Ugyan ez igaz a viszonylag csendesen induló Picture című nótára is, ami akusztikus hangokkal kezdődik, majd fokozatosan válik egyre fennköltebbé és izgalmasabbá, hogy levezetésként aztán újra az akusztikus gitár vegye át a főszerepet. A Random Star már-már bluesos hangulattal indul el, majd hirtelen feszes metal tempóba váltunk át, hogy aztán újra visszatérjünk a kiindulási ponthoz.
Ez kérem nem holmi tucatlemez. Kimunkált alkotás. Senkit se tévesszen meg az, hogy Marty tavaly is jelentkezett egy albummal, attól még a 'Bad DNA' nem egy megfáradt, kisujjból kirázott alkotás. Mindenképpen ajánlom azoknak, akik szeretik a jó, de nem öncélú gitárosokat, ugyanakkor nem félnek az új és szokatlan dolgoktól!
Legutóbbi hozzászólások