Apocalyptica: 7th Symphony
írta garael | 2010.08.29.
Megjelenés: 2010
Kiadó: Jive - R.E.D.
Weblap: Apocalyptica: 7th symphony
Stílus:
Származás: Finnország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A finn csellisták amúgy nomen est omen módra mértek hetedik csapást a hallgatóságra, kik, úgy gondolom, ezúttal is boldogan viselhetik ezt az inverz büntetést, amúgy elvetemült, bűnös metalhívő módjára. Bizony, az eredetileg csak projectnek induló vállalkozás szépen beérett, ma már nem nagyon kell a vonóbűvölőknek egy-egy világsztár vendégszerepléséért elbőgni magukat: Dave Lombardo amolyan jó bejáratott vendégként csak egy a sok, Amerikában meglehetősen a csúcsra járatott közreműködő közül, jóllehet ezen az albumon számomra nem annyira ismert zenészek segítették az apokaliptikus világ kibontakoztatását. Mitől is különleges, amit ez a négy, klasszikus zenei alapokkal (és felépítménnyel) rendelkező muzsikus csinál? Talán attól, hogy nem a szokványos hangszeren játszanak? Nem hiszem - ha ennyit látnánk - hallanánk csak a finnisták művészetéből, akkor akár cirkuszba is citálhatnánk őket, ahol amolyan furcsa idegenként szemlélhetnénk az amúgy vizuális élményt is nyújtó Apocalyptica előadást. Nem, valahol máshol kell keresni a "rejtély" kulcsát. A klasszikus és a metal zene ötvözése, egymásba integrálása sem újkeletű dolog - bár itt már közelebb vagyunk a megfejtéshez -, az európai színtér dugig van a klasszik-metal hibridek szüleivel (jó sok kis fattyú szaladgálja össze az öreg kontinenst). Mégis, mitől unikum még most is az, amit a zenekar összevonózik? Megmondom: a megközelítéstől, és a klasszikus zenei forrástól. A négy fiú ugyanis - szokatlan, bár érthető módon - a komolyzene felől közelíti meg a metalt - nem úgy, mint eredetileg fémzenén szocializálódott kollégáik - , itt bizony a rock a kistesó, mely felnézve az idősebb testvérre próbál idomulni a bátyushoz. Különösen nyilvánvaló ez a lassabb, kifejtősebb szerzeményeknél, bár a már hagyományosnak mondható vokális számok instrumentális részeiben is fel-felvillan az a klasszikus vonás, mely - és itt a másik fő aspektus - nem az elmúlt korok, hanem inkább jelenünk komolyzenei örökségéből táplálkozik. Apocalypticáéknál nincsen reneszánsz világi dal, nincsen barokkos virga, zenéjük jóval komorabb hangulatot közvetítve festi matt sötétre a fémet. A rock vonal továbbra is a thrashből és a modernebb, ám dallamosabb - bár néha a pszichedelikusabb - metal közegből táplálkozik, és bizony - főleg a női vokalistáknál - a mainstreamebb amerikai gótikus színtér is befigyel, amúgy kislányosan és szégyenlősen, ám tagadhatatlan jelenléttel. A lemez nagy slágere a Not Strong Enough lehet, mely refrénjével azonnal ható dallambombát varázsol, de a Bring Them Tonight thrash durvulata is "érző szívet takar", ha lelassítanánk és az extrém jellegű énekhangot "normálisra" cserélnénk, olyan rádiós slágert kapnánk, mellyel az otthon lévő, toleránsabb háziasszonyok is szívesen barátkoznának. A lemez csúcspontját számomra azonban a majd nyolcperces - és a Metallicás eredetet leginkább prezentáló - Rage of Poseidon jelenti: ez a lassan építkező, és a klasszikus dramaturgiát követő szerzemény bizonyítja, hogy a tanítvány megelőzte a 'Justice' és 'Black' album korabeli mestert is, és talán itt tudatosulhat leginkább az elfogult metalhívőkben, miszerint a zeneiskola nemcsak arra jó, hogy a kreativitást kiölje a zenészekből....
Legutóbbi hozzászólások