fbpx

Accept: Blood Of The Nations

írta Kotta | 2010.08.26.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.acceptworldwide.com/

Stílus: Heavy Metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Mark Tornillo (TT Quick) - ének Wolf Hoffmann - gitár Herman Frank - gitár Peter Baltes - basszusgitár, vokál Stefan Schwarzmann - dob
Dalcímek
01. Beat the Bastards - 05:23 02. Teutonic Terror - 05:12 03. The Abyss - 06:52 04. Blood of the Nations - 05:36 05. Shades of Death - 07:30 06. Locked and Loaded - 04:27 07. Kill the Pain - 05:46 08. Rollin' Thunder - 04:53 09. Pandemic - 05:35 10. New World Comin' - 04:49 11. No Shelter - 06:02 12. Bucketful of Hate - 05:11
Értékelés

"Mintha Brian Johnson énekelne Judas Priest számokat." Az Accept munkásságát ilyetén összegző kijelentés viccesnek ugyan vicces, mégis azonnal felküld a plafonra. Kifinomultabbak esetleg még azt is hozzáteszik: "persze a kötelező patetikus, hősi kórusokkal". Bár alapvetően békés természetű vagyok, főleg ha zenei í­zlésre terelődik a szó, ettől a somás kijelentéstől mégis felszaladt a vérnyomásom. Számomra, aki a '80-as évek elején ébredt öntudatra és alakí­totta ki muzikális preferenciáit a ‘Breaker' és a ‘Restless and Wild' orbitális, rongyosra hallgatott klasszikusok - úgy vélem, a solingeni brigád ezekkel a később robbanó német speed-power mozalom alapköveit rakosgatta le éppen, í­gy mindenképpen megjár nekik a tisztelet. Érdekes, a ‘Balls to the Wall' és a ‘Metal Heart' slágeresedése akkoriban rajtam kí­vül senkit sem zavart, sőt legnagyobb sikereiket éppen ezekkel aratták, de a ‘Russian Roulette' és főleg az ‘Eat the Heat' megjelenésekor már senki sem nézett hülyének - a dallamosabb irányba fordulás nyilvánvalóan a bandán belül is feszültségeket okozott, ez vezetett végül Udo Dirkschneider kiválásához. Később azonban ezen albumokat is megkedveltem, a metal riffeket ugyanis senki sem játssza úgy mind a Hoffman/Frank (korábban Hoffman/Fischer) páros - egyszerűen, húzósan, mégis dallamosan. Persze Kaufmann dobolásáról se feledkezzünk meg, amely akkoriban szintén stí­lusteremtőnek számí­tott. Szkeptikus voltam ezzel az újjáalakulással, nem csak azért mert felmelegí­tve a töltött káposzta igen, az emberi kapcsolatok viszont a legritkábban jók, de azért is, mert nyilvánvalóan létezik az ősrajongóknak egy olyan - nem is szűk, viszont szűk látókörű - rétege, akik szerint Udo Dirschneider nélkül Acceptről beszélni szemantikai képtelenség. Hiszen Accept = UDO. Slussz passz. Ez ilyen egyszerű. Továbbá már megpróbálkoztak az összeborulással egyszer, ráadásul éppen Udóval, és hát valljuk be őszintén, a reunion nem sikerült túl jól. Bocs, de nekem a ‘93 - '96 közötti albumok nem igazán tetszenek, még a David Reece-es pop-metaljukat is szí­vesebben hallgatom. Persze a körülményeket is figyelembe kell venni: valószí­nűleg az Udónak tett engedményeket oltárán vérzett el a klasszikus Accept hangzás, na és azt se felejtsük el, hogy a '90-es évek közepén járunk, amikor dallamos, tradicionális metalra éppen senki sem kiváncsi. Most azonban fordult a kocka, nem hogy nem ciki régisulisnak lenni, hanem egyenesen elvárás. Az új énekessel azonban még í­gy is nagy kockázatot vállaltak. Jómagam is az "Accept köszöni szépen, jól van, UDO néven zenél éppen" véleményre hajlottam eddig, mégis azt kell mondjam, jó, hogy Peter Baltesék bevállalták ezt a rizikót. Az iszapszemű öreg ráják ezúttal ugyanis olyan albummal rukkoltak elő, amely simán odatehető a klasszikusok mellé. (Leginkább talán a 'Balls to the Wall' környékére, amely olyan átmenetféle a szikárabb és a dallamosabb korszak között - hiszen itt is felvillantják a teljes pályafutásuk legjobb pillanatait.) Sokszor mondjuk azt, hogy a '80-as évek legendás zenekaraitól már ne várjunk olyan dinamikus és direkt slágergyűjteményeket, mint amiket akkoriban csináltak, mert azóta sok minden megváltozott, erre jönnek ők és jól az arcunkba tolják a cáfolatot: “de bizony, várjatok! Miért is kellene mást játszanunk, mint amihez a legjobban értünk?" Egy szó, mint száz: az teuton brigád nem akarja bizonyí­tani, hogy mennyivel jobb zenészek most, mint negyed századdal ezelőtt. Nem akarják ön-megvalósí­tani magukat és elkalandozni epikus-progresszí­v irányba, vagy éppen konceptlemezben kiélni a kreativitásukat (esetleg annak hiányát :D) - szimplán csak szórakoztatni akarnak. Tolják a metal-himnuszokat (és persze az elhagyhatatlan házibuli-lassút), melyekben az összes ismerős Accept kellék felvonultatásra kerül. Ez itt kérem most a rajongóknak szól - azoknak, akik az UDO zenekar szikárabb, ridegebb világából valamelyest hiányolják a klasszikus Accept dallamosságát, játékosságát. És persze akik némi nosztalgiára vágynak. Tisztában vagyok vele, hogy lesznek majd olyanok (fiatalok között talán inkább), akik csak egy metal kliséket felvonultató, levitézlett zenekart látnak itt, nekik javaslom a Gamma Ray-t és a Sabatont, akik ugyan pofátlanul nyúlják többek között éppen az Accept riffeket, de a modernebb csomagolásnak köszönhetően mégis jobban eladhatóak ennek a rétegnek. Pedig ez a lemez sem poros ám! A számok átlaghossza úgy saccra másfél perccel több mint a korai lemezeken, azaz ők is variálgatnak egy picit a tempóval úgy középtájon és a gitárszólók is hosszabbak - némi zenei progresszió van tehát, nekik azonban ezt úgy sikerült megoldani, hogy nem töri meg a nóták lendületét és változtatja meg azok alapvető jellegét. A hangzás is bika, a 21. század követelményeihez igazí­tva, és akkor még nem beszéltünk Mark Tornillóról: bizony a hangterjedelme nagyobb mint Udónak és változatosabban is tud énekelni. Ebből egyelőre keveset látunk, mert még - érthetően - eléggé udósra veszi a figurát, de idővel szerintem többet ad majd magából. Merthogy remélem, lesz még jó néhány lemezük ezzel a felállással! Ui. A bevezetőt nem kell komolyan venni, teljesen rendben van a vérnyomásom, csak kellett egy ütős kezdés... Valójában jót röhögtem a definí­ción, mely - kissé leegyszerűsí­tve ugyan - de egész jól lefesti az Accept zenéjét.

Pontszám: 9

Legutóbbi hozzászólások