Haken: Aquarius

írta Tomka | 2010.08.24.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Sensory Labels

Weblap: www.myspace.com/hakenmusic

Stílus: progresszí­v rock/metal

Származás: UK

 

Zenészek
Charlie Griffiths - gitár Ray Hearne - dob Hen - gitár és billentyűk Ross Jennings - ének Diego Tejeida - billentyűk Tom Maclean - basszusgitár
Dalcímek
1. The Point of No Return (11:27) 2. Streams (10:14) 3. Aquarium (10:40) 4. Eternal Rain (6:43) 5. Drowning In the Flood (9:28) 6. Sun (7:19) 7. Celestial Elixir (16:56)
Értékelés

Nem is olyan nehéz minden kezdet: elég csak rápillantani a Haken eddigi pályafutására. Már 2007-ben, mindössze egy demóval a zsebükben a Riverside előzenekaraként turnéztak, amit még az idei debütalbum megjelenésénél korábban olyan zenekarok előtti bemelegí­tő szerepek követtek, mint a King's X vagy a Bigelf. Ráadásul nem csak kiadójuk tette le mellettük határozott voksát, hanem a progresszí­v rock szí­ntér internetes kritikusainak serege, teljes tollfegyverzetével egyetemben. Nehéz olyan recenziót felkutatni az 'Aquarius' c., még friss-ropogós albumukról, amely nem a progresszí­v zene ifjú messiásaiként üdvözli a brit muzsikusokat. Az egyöntetű, már-már populáris méreteket öltő elismerés azonban (természetesen?) nem is feltétlen az "eredetiségnek", hanem jól bejáratott zenei stí­lus(ok) professzionális és működőképes összekovácsolásának, életben tartásának szól. A Haken zenéje olyan, mintha a The Flower Kings napszí­tta optimizmusát, kedélyes vidámságát és hangszeres profizmusát a Dream Theater fialta, inkább melódiákra mintsem instrumentális virgonckodásra törekvő progresszí­v metalját kevernénk össze, némi Beardfish-es játékossággal egyetemben. Mindezt úgy, hogy epikus-romantikus alapvetések és őrült-kaotikus szólóhegyek, ill. matematikai bonyolultságú tördelések váltsák egymást, lehetőleg zökkenőmentesen. Ugyanis ők aztán mindkét legyet - ti. az érzelmességet és a virtuozitást - egy, na jó, 7 csapásra akarják leütni. A recept újfent a nélkülözhetetlen eklektika, igaz, most a brit sikerkovácsok nem stí­lusok között ugrálnak, de azért feszegetik az ellentétek, a tempóváltások és megszakí­tások határait, és nyugodt szí­vvel applikálnak be egy echte neo-prog rockos számba egy Opethtől kölcsönzött hörgésrészt (Streams). Mindezen hirtelen felindulásból elkövetett durvulatok ellenére a Haken zenéje tökéletesen hagyományos progresszí­v zene, az innovativitás kockázata nélkül - talán ezért is lett olyan gyorsan és nagymértékben népszerű. Szégyenkezniük persze nem kell, hiszen a lemez 2/3-a igazi progresszí­v gyöngyszemekből áll. Fő erősségük a keretezés, a nyitó The Point of No Return, ill. a záró Celestial Elixir a maguk lassú ví­z 10 perc felett minden nemtetszést elmos, kifejezetten progresszí­v fanokra kifejlesztett technikájával jelentenek csontnélküli találatot. Életigenlő atmoszféra, azért itt-ott egy csöppnyi melankólia, pár Dream Theater-dallam, Yes-es szintetizátorszőnyeg, és persze nagy í­vű dallamkated..., izé, dallamfolyam. Ezeknél már csak az Aquarium jobb, ami metal is meg rock is, természetesen progresszí­v, vad is meg nem is, és az a pofátlanul fiatalos lendület is megvan benne, ami azért néhol hiányzik a lemezről. Nem utolsósorban pedig az egyébként a reflektorfényből jelentős szeletet kapó Ross Jennings énekes is elsőre megjegyezhető melódiákat kanyarí­t a hangjegy-roham élére, ami bizony nem mindegyik számról mondható el. Első meghallgatás után nem éppen egyszer egyes feladvány visszaidézni pár épkézláb dallamot a lemezről, ami a hardcore progresszí­v szeretőknek persze maga az örömóda, ám egyébiránt rendesen megnehezí­ti a befogadást, pláne, hogy a számok többségében maximum fele arányban van a hangsúly a technikai oldalon. Jennings egyébként tipikus neo-prog zenekarba illő dalnok, magas hangfekvéssel, ahol igaz, relatí­ve szűk határok között, de magabiztosan mozog - viszont nem éppen egy melódiamágus, produkciója a majdnem másfél órás anyag végére önismétlővé és néhol unalmassá is válik. Valahol a rendkí­vül hosszú játékidőnél nyúltak félre a srácok, ugyanis a 3. szám után már nem tudnak újat mondani, és úgy középtájt, mint egy rossz focimeccs, leül a lemez: az Eternal Rain és a Drowning In The Flood modern prog.metalja is inkább gitár- és szintetizátorszólói miatt érdekes... Charlie Griffiths gitáros-zeneszerzőt és Diego Tejeida billentyűst ennek ellenére maximális dicséret illeti, az ő technikás, őrületes szólópárbajaik mindegyik dal csúcspontjai, illetve az atmoszférateremtésből is prométheuszi részt vállalnak. Sajnos a To-Meraból ismerős Tom Maclean basszusfutamai a heves hangjegy-orgiában rendre elvesznek, ám Ray Hearne igyekszik pár plusz hallgatást kicsikarni a befogadóból ötletes dobtémáival. A gyenge láncszem számomra mindenképpen Jennings marad, aki legyen bármily magabiztos is, mégiscsak visszahúzza a zsenialitás felé vezető úton az együttest, mivel nem képes eléggé emlékezetes dallamokat tapasztani az epikus lefolyású számok hátára - egy melodikus metal bandában tuti elvérezne, vagy megtartaná a harmadligában társait. Szerencsére még csak az első alkotásról beszélünk, í­gy fejlődni még lehet is, van is hova, arról nem is beszélve, hogy nagyon sok együttes 3-4., ví­zválasztó albumnak is elfogadná az 'Aquarius'-t...

Pontszám: 7.5