Giuntini Project - III.
írta garael | 2006.04.26.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Nem tudom ki hogy van vele, de nekem a legutóbbi Tony Martin szóló - a vegyes fogadtatások ellenére is - tetszett. Ráadásul azon "zenei perverzek" közé tartozom, akik a rockerideg-borzoló hegedűfutamokból még többet is elbírtak volna, és akiket az "Iommi light" TESCO gazdaságos családi gitárszólók sem riasztottak el. Ezért is örültem meg, mikor hírét vettem egy újabb Martin produkció kiadásának, mely jóllehet nem a Martin and family co. produkciójában készült, ám a társ-gitáros, és a project neve bizakodással töltött el. Valamikor a kilencvenes évek közepén-végén ugyanis ez a Giuntini nevű fazon már csinált egy közös lemezt Martin barátunkkal , mely bár elsüllyedt a metál posványban, a megveszekedett rajongók azonban kellemes sabbath-i borzongással gondolnak vissza az epikus dörgedelmekre, melyek a lemezből süvítettek kifelé. Az új évtized közepén túl aztán Giuntini ismét lantot ragadott, hogy eloszlassa a Scream-elni készülő fanok aggodalmait, miszerint Martin már nem fog jó lemezt készíteni. No, hogy nehogy kiverődjön a biztosíték a rajongók szívében, megnyugtathatom őket: sikerült a komor hipotézist megdönteni, és egy frankó, a rainbow-i örökséget is felvállaló, S(z)abba(d)th szellemben fogant anyagot összepakolni. Giuntini nem olyan zenész, mint az egyszeri gitáros, ki arra a kérdésre, hogy mi a dal, azt mondta, hogy a gitárszóló szükséges, ám néha elhanyagolható körítése. Szólói - bár virtuózak és kellőképpen kihangsúlyozottak - nem bombázzák szét a dallamokat, gitárjátéka engem az amerikai Impellitteri -ére emlékeztet, ki szintén egységes koncepcióban gondolkodott, és nem öncélú hokizásban. Jóllehet a felbukkanó riffek és dallamok néha deja vu-t okoznak - rögtön a kezdő szám Gold Digger-e már a Forbidden-en is aranyat ásott -, ám Martin szárnyaló témakibontása egyszerűen nem engedi nem élvezni a dalokat. Tempóban pedig nincs hiány: mintha egy bespeedezett Dio énekelne, kinek utóbbi doom lassulásai után szinte felüdülés hallani a turbófröccsöt kapott mini Pavarotti-s dallamokat. Persze nem lehet teljes az élvezet az epikus, málházós dalok nélkül: a Que es la vida, a Morning Star, a The Closest Thing To Heaven bármelyik Sabbath lemezen elférnének a sötét oldal képviselőiként, olyan hangulattal felvértezve a tolmácsolt dallamokat, melyek hatására Romero újra definiálhatná zombi trilógiáját. Egy negatívumot azonban muszáj megemlítenem: a gitár központi szerepe ellenére is olyan vékonyan szól, hogy képtelen megadni azt a súlyt, mellyel teljes mértékben kihasználódna a lemez borongósabb dalaiban rejlő okkult potenciál. A hangzás ugyanis inkább a nyolcvanas éveket idézi - persze maguk a dalok is, - de hát 2006-ban a retronak is úgy kéne szólnia, hogy dumdum golyóként szakítsa le az ember fejét (ha már a zombikat említettük). Ennek hiányában azonban az ízes gitárszólók, a sodró tempó, és a jól elkapott borongós hangulat ellenére is nem tud igazán a mához szólni a lemez ( persze lehet, hogy nem is akar).
Legutóbbi hozzászólások