Giuntini Project - III.

írta garael | 2006.04.26.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.giuntini.com

Stílus: heavy metal

Származás: Olaszország

 

Zenészek
Aldo Giuntini - gitár Tony Martin - ének Fulvio Gaslini - basszusgitár Dario Patti - billentyűs hangszerek Ezio Secommandi - dob
Dalcímek
Gold Digger Not Connected Que Es La Vida Early Warning Fool Paradise Tutmosis IV - Tarantula (Instrumental) Anno Mundi (The Vision) Disfunctional Kid Mourning Star Trouble Just Keeps Coming The Closest Thing To Heaven Memories In The Sand (Instrumental) Tarot Warrior
Értékelés

Nem tudom ki hogy van vele, de nekem a legutóbbi Tony Martin szóló - a vegyes fogadtatások ellenére is - tetszett. Ráadásul azon "zenei perverzek" közé tartozom, akik a rockerideg-borzoló hegedűfutamokból még többet is elbí­rtak volna, és akiket az "Iommi light" TESCO gazdaságos családi gitárszólók sem riasztottak el. Ezért is örültem meg, mikor hí­rét vettem egy újabb Martin produkció kiadásának, mely jóllehet nem a Martin and family co. produkciójában készült, ám a társ-gitáros, és a project neve bizakodással töltött el. Valamikor a kilencvenes évek közepén-végén ugyanis ez a Giuntini nevű fazon már csinált egy közös lemezt Martin barátunkkal , mely bár elsüllyedt a metál posványban, a megveszekedett rajongók azonban kellemes sabbath-i borzongással gondolnak vissza az epikus dörgedelmekre, melyek a lemezből süví­tettek kifelé. Az új évtized közepén túl aztán Giuntini ismét lantot ragadott, hogy eloszlassa a Scream-elni készülő fanok aggodalmait, miszerint Martin már nem fog jó lemezt készí­teni. No, hogy nehogy kiverődjön a biztosí­ték a rajongók szí­vében, megnyugtathatom őket: sikerült a komor hipotézist megdönteni, és egy frankó, a rainbow-i örökséget is felvállaló, S(z)abba(d)th szellemben fogant anyagot összepakolni. Giuntini nem olyan zenész, mint az egyszeri gitáros, ki arra a kérdésre, hogy mi a dal, azt mondta, hogy a gitárszóló szükséges, ám néha elhanyagolható körí­tése. Szólói - bár virtuózak és kellőképpen kihangsúlyozottak - nem bombázzák szét a dallamokat, gitárjátéka engem az amerikai Impellitteri -ére emlékeztet, ki szintén egységes koncepcióban gondolkodott, és nem öncélú hokizásban. Jóllehet a felbukkanó riffek és dallamok néha deja vu-t okoznak - rögtön a kezdő szám Gold Digger-e már a Forbidden-en is aranyat ásott -, ám Martin szárnyaló témakibontása egyszerűen nem engedi nem élvezni a dalokat. Tempóban pedig nincs hiány: mintha egy bespeedezett Dio énekelne, kinek utóbbi doom lassulásai után szinte felüdülés hallani a turbófröccsöt kapott mini Pavarotti-s dallamokat. Persze nem lehet teljes az élvezet az epikus, málházós dalok nélkül: a Que es la vida, a Morning Star, a The Closest Thing To Heaven bármelyik Sabbath lemezen elférnének a sötét oldal képviselőiként, olyan hangulattal felvértezve a tolmácsolt dallamokat, melyek hatására Romero újra definiálhatná zombi trilógiáját. Egy negatí­vumot azonban muszáj megemlí­tenem: a gitár központi szerepe ellenére is olyan vékonyan szól, hogy képtelen megadni azt a súlyt, mellyel teljes mértékben kihasználódna a lemez borongósabb dalaiban rejlő okkult potenciál. A hangzás ugyanis inkább a nyolcvanas éveket idézi - persze maguk a dalok is, - de hát 2006-ban a retronak is úgy kéne szólnia, hogy dumdum golyóként szakí­tsa le az ember fejét (ha már a zombikat emlí­tettük). Ennek hiányában azonban az í­zes gitárszólók, a sodró tempó, és a jól elkapott borongós hangulat ellenére is nem tud igazán a mához szólni a lemez ( persze lehet, hogy nem is akar).

Pontszám: 9