Audrey Horne: Audrey Horne

írta Mike | 2010.08.03.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Indie Recordings

Weblap: www.audreyhornemusic.com

Stílus: Hard Rock/Post-Grunge

Származás: Norvégia

 

Zenészek
Torkjell 'Toschie' Rí¸d - ének Ice Dale (Arve Isdal) - gitárok Thomas Tofthagen - gitárok Kjetil Greve - dobok Espen Lien - basszusgitár (vendég az albumon)
Dalcímek
01. These Vultures (1:46) 02. Charon (4:26) 03. Circus (3:37) 04. Down Like Suicide (3:58) 05. Blaze Of Ashes (4:46) 06. Sail Away (5:42) 07. Bridges And Anchors (4:40) 08. Pitch Black Mourning (6:16) 09. Firehose (6:10) 10. Darkdrive (5:35) 11. Godspeed (3:37) Akusztikus bónuszdalok: 01. Desert Song (3:08) 02. Carrie (3:58) 03. Bright Lights (3:42) 04. Nowhere To Run (4:33) 05. Rearview Mirror (4:02) 06. Halo (3:42)
Értékelés

Grunge. Ez a szó nem is olyan régen még felért egy izmos anyázással: sokan ugyanis éppen ennek a jobbára Seattle-ből származtatható trendnek a számlájára í­rják, hogy a kilencvenes évek elején-közepén hirtelen egyeduralomra törvén úgyszólván legázolt minden egyéb rockzenei irányzatot; főként a tradicionális heavy metal hí­vei emlegetik még a mai napig is, sziszegve a foguk között, hogy kedvenc műfajuk dinoszauruszokat megszégyení­tő kihalása a grunge-nak és a felettük bábáskodó, csúnya-gonosz MTV-nek köszönhető (ami persze ebben a formában nem teljesen igaz, hiszen mí­g a dinók már sehol nincsenek, addig a hagyományos metál mindig is ott lapult-szunnyadt a föld kérge alatt, s némelykor bizony életjelet adtak olyan kiváló albumok formájában, mint például az 'Imaginations From The Other Side' vagy a 'Land Of The Free'). Ám mint ahogy a legtöbb műfaji fellángolás, úgy a grunge is szép lassan leszállóágba került, s mostanra már csak úgy emlékszünk rá, hogy "volt az a cipőbámulós, kockásinges-bakancsos korszak jó kis zenékkel", és csak mosolygunk a körötte kialakult hisztérián. Én sosem voltam a grunge ellensége (s az akkori tortából igen nagy szeletet kivájó post-punk mozgalom sem ütött belém mély sebeket, holott a csapból folyt ám rendesen a Basket Case és kétakkordos társai), a Pearl Jam vagy a Soundgarden egyes dalait a mai napig szí­vesen hallgatom, nem beszélve a már az "átkos" '90-es években kakukktojásnak számí­tó Alice In Chainsről, akiket éppen a tavalyi koncerttel fedeztem fel magamnak újfent, és mindig is azt vallottam, hogy a ciklikusság egy természetes velejárója a zene fejlődésének, amely inkább felfrissí­ti, mintsem csorbí­tja vagy kioltja azt. Hogy miért is e hosszúra nyúlt prológ? Mert recenzióm tárgya, az Audrey Horne is némileg e műfaji fiókba helyezhető, pedig ők nem Seattle, hanem Bergen, azaz a fagyos Norvégia gyermekei. A meglepetés azonban csak most jön (legalábbis azok számára, akik még nem ismerik a bandát): az Audrey Horne alapí­tó tagjai ugyanis azelőtt olyan black metal hordákban zajongtak, mint az Enslaved, a Gorgoroth, vagy a King Ov Hell - ennek viszont semmi nyomát nem találni-hallani Audrey-ék dalaiban. Amennyiben a gyökereik után ásunk, afféle elődök neve bukkan fel, mint például az emlí­tett Alice In Chains, az A Perfect Circle vagy a Tool, ám főként az első két lemezükön, hisz az idei - immár harmadik - album valamelyest már levedlette magáról e hatásokat. De ne szaladjunk ennyire előre, nézzünk körül egy kicsit a zenekar háza táján (mindenekelőtt az újszülöttek kedvéért, akiknek ugye minden vicc új): az együttes működése 2002-től datálható, a nevüket pedig a méltán népszerű Twin Peaks egyik szereplőjétől, a Sherilyn Fenn kisasszony által alakí­tott pajkos karaktertől kölcsönözték, mely sorozat egyébiránt e cikk í­rójának is bombasztikusan nagy kedvence. Máskülönben a filmet jegyző David Lynch előtti hódolat nem merül ki csupán ebben: embereink a 2005-ben napvilágot látott bemutatkozó lemezük cí­mét ('No Hay Banda', ami annyit tesz: "nincs zenekar!") is az őrült zsenitől vették, pontosabban egyik legnagyszerűbb filmjéből, a Mulholland Drive-ból, amely amúgy e cikk í­rójának szintén bombasztikusan nagy kedvence. De hogy végre í­rásom tárgyáról is szót ejtsek: a csapat nevét viselő ez évi korong egyfajta öndefiní­cióként is értelmezhető, már ha nem akarunk rosszmájúan arra gondolni, hogy a srácok kifogytak a cí­mötletekből, merthogy mégiscsak hülyén vette volna ki magát például a 'Dale Cooper', mint albumcí­m... A borí­tó talán az egyetlen, ami nem igazán tetszik (most mit tegyek, ha ez a szí­n dédnagyanyám szúette, dohos lakásbelsőit juttatja eszembe), minden más viszont nagyon is! A hangzás kiváló, egyszerre dögös, kellően koszos és erőteljes, szerencsére nélkülöz mindenfajta túlpolí­rozott, klinikai sterilséget, a zene pedig: ahogy egy hasábbal fentebb pedzegettem, a grunge-os befolyások kissé a háttérbe szorultak, hogy átadják helyüket a '70-es években gyökerező hard rocknak (vagy alter-rocknak, kinek hogy tetszik), amely í­gy egy modernebb formában kelt életre. Már a vokális intrót követően bedörrenő Charon akkora himnusz, hogy szinte magam előtt látom a koncertarénában a magasba emelkedő tí­zezres ökölerdőt (még ha mindez persze ábránd csupán, népszerűségben egyelőre nem tart itt a banda, norvég Grammy-dí­j ide vagy oda). A Circus talán még nagyobb sláger, ám az Audrey Horne esetében nem Bon Jovi/Whitesnake-féle toplistás dalokra kell gondolni, itt ugyanis a fogós, azonnal ható jelleg nincs meghempergetve patetikus, giccses-szirupos cukormázban, e téren valóban a néhai grunge-éra - khm - intellektuálisan elvontabb attitűdjére hajaznak a nóták. De kanyarodjunk vissza a Circus-höz: az elején úgy bugyborog fel a zsí­ros Hammond, hogy az gyönyörű (amúgy a legtöbb szám alatt orgona szőnyegez), s az egésznek van egy szí­nes, kavalkádszerű cirkuszi hangulata, a refrénben ráadásul egészen Ozzy-san énekel Toschie, mégsem zavar a dolog, mert a dallamok rendkí­vül ragadósak, azonnal a hallójáratba tapadnak, mint egy hiperaktí­v fülbemászóbogár. Egyébként Torkjell 'Toschie' Rí¸d teljesí­tményére nem lehet panasz, s noha nem olyan klasszis hangszálakrobata, mint David Coverdale vagy Chris Cornell, kitörölhetetlen énekdallamokat hoz, és engem ezzel már le is kenyerezett! A Down Like Suicide-ban úgy énekel, mint a jobb létre szenderült amerikai Live frontembere, Ed Kowalczyk (ööö... nem a fickó, hanem a banda húzta le a rolót), a szám maga pedig eszementen hatalmas témákból áll, mondanom sem kell, hogy ez is potenciális koncertfavorit, az egyik kedvencem a lemezről! Nem kí­vánom szétanalizálni az összes tételt, de mindenképpen szólni kell a (számomra) legkiemelkedőbbekről: ilyen az ünnepélyes, tempós Bridges And Anchors, amely roppant tömegeket képes megmozgatni, olyan húzása van, illetve a tényleg Tool-í­zű Pitch Black Mourning is óriási, a refrénje pedig több mint zseniális! És ha a Pitch Black...-től elaléltam, nem tudom, mi a fészkes fenét mondjak az epikus Firehose-ra?! Véleményem szerint az egész album legjobb szerzeménye ez: a szürreális kezdést egy füstös, elborult, pszichedelikus verze követi, ami egy olyan doomos (!) refrénben csúcsosodik ki, hogy az már önmagában tí­zpontos, de ha ez még nem volna elég, további szédületes témák váltják egymást, az ember meg csak fogja a fejét! Én legalábbis... A dalcsokor utolsója, a Godspeed szomorúszép lí­rája méltó búcsú: csendesen elringat, szelí­den, puhán, mint egy kék bársony...

Pontszám: 9.5