Joe Elliott's Down 'N' Outz: My Regeneration

írta TShaw | 2010.07.26.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Mailboat Records

Weblap: http://www.downnoutz.com/

Stílus: Glam rock/Hard rock

Származás: UK

Dalcímek

Értékelés

Joe Elliott is feldolgozásra adta a fejét, és bevallom őszintén, eleinte ez aggasztott. Nagyon úgy tűnik, hogy a 2010-es év részben az ilyen albumok jegyében is telik, hisz ott van például Vince Neil hasonló albuma, Bret Michaels önfeldolgozónak is nevezhető lemeze, valamint a Dio halálából "táplálkozó" anyagok, élükön Jornnal. Lehet, hogy tényleg divatba jött a példaképek előtti tisztelgés, de Joe Elliott esetében az is közrejátszhat a dologban, hogy mostanság többször is összecsaptak a hullámok a Def Leppard feje felett. De meg lehet közelí­teni a dolgot máshogy is. A Down 'N' Outz felfogható afféle tribute zenekarnak is, aminek a feltett célja, hogy a hetvenes évek kultikus angol glam bandájának, a Mott The Hoople-nak állí­tson emléket. Ennek megfelelően összeválogattak néhány dalt az együttes történetéből - láthatóan ügyelve arra, hogy minél nagyobb legyen a változatosság, í­gy került a listára British Lions, Ian Hunter szóló, és Mott anyag is -, ezeket néhányszor előadták élőben, majd a bevállalós tribute bandákhoz hasonlóan lemezre is rögzí­tették őket. És mivel emlékzenekarról van szó, Joe Elliottnak eszébe sem jutott a Def Leppard zeneiségéhez igazí­tani az eredeti nótákat. Minden maradt a régiben, kivéve a minőséget, ezek a dalok ugyanis pokolian jól szólnak a modern stúdiótechnikának köszönhetően. Zeneiségüket tekintve természetesen könnyed és laza hard rockról van szó, gitáralapú dalokkal, amiket pattogós zongorafutamok támogatnak meg. Ami Joe-t illeti, ő nem csak énekesként, hanem gitárosként és billentyűsként is szerepel a lemezen, és természetesen első osztályú teljesí­tményt nyújt. Orgánuma némileg hajaz Ian Hunter jellegzetes énekére, de ezekhez a dalokhoz talán ez a fajta hang passzol a legjobban. Az egyetlen probléma talán az, hogy Joe a Def Leppard énekese és alappillére. Nyilvánvaló, hogy a lemez megvásárlói között nagy számban lesznek jelen a Leppard rajongók is, akik nem feltétlenül ezt a régimódi, slágeresnek slágeres, de a zenekar klasszikus témáitól igencsak távol álló zenét várják tőle. Számukra ez az album feltehetően csalódás lesz, hacsak nem elég nyitottak zeneileg... És pont ebből fakad a lemez egyik legnagyobb érdeme: Joe a nevével képes lesz eljuttatni olyanokhoz a Mott The Hoople zenéjét, akik korábban kimaradtak a brit glam őrületből. Fontos szem előtt tartani, hogy David Bowie extrém megnyilvánulásaival, és a T.Rex olykor hátborzongatóan kí­nos rágógumi rockjával szemben a Mott The Hoople zenéjében mindig is benne volt a kellemes és dögös hard rock, ami miatt nyugodtan elő lehet őket venni akár még ma is. Könnyen el tudom képzelni, hogy néhányan ennek az albumnak a hatására fognak elkezdeni kutakodni az anyazenekar után, ez pedig egyértelműen Joe érdeme. Sokat gondolkodtam azon, hány pontot kapjon ez a lemez. Lehetne akár kilences is, de mivel az alapanyag adott volt - ráadásul ezeket a dalokat nehéz lett volna igazán elrontani -, maradt egy hetes. Joe Elliott szereti a hetvenes évek glam zenéjét, ezt már bizonyí­totta egyszer a Cybernauts nevű David Bowie tribute bandben, most pedig itt a Down 'N' Outz. Igazán örömteli, hogy a Def Leppard döglődése közben ilyesmivel is foglalkozik. Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy Elliott kí­séretét a Quireboys tagjai adják!

Pontszám: 7