Joe Elliott's Down 'N' Outz: My Regeneration

írta TShaw | 2010.07.26.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Mailboat Records

Weblap: http://www.downnoutz.com/

Stílus: Glam rock/Hard rock

Származás: UK

 

Zenészek
Joe Elliott - ének, gitár, billentyűsök Guy Griffin - gitár Paul Guerin - gitár Ronnie Garrity - basszusgitár Phil Martin - ütősök Keith Weir - billentyűsök
Dalcímek
01. Golden Opportunity 02. Storm 03. Overnight Angels 04. Career (No Such Thing As Rock 'N' Roll) 05. England Rocks 06. Shouting And Pointing 07. By Tonight 08. Apologies 09. Who Do You Love 10. One More Chance To Run 11. 3000 Miles From Here 12. Good Times 13. The Flip Side Of The Shameless Whelk
Értékelés

Joe Elliott is feldolgozásra adta a fejét, és bevallom őszintén, eleinte ez aggasztott. Nagyon úgy tűnik, hogy a 2010-es év részben az ilyen albumok jegyében is telik, hisz ott van például Vince Neil hasonló albuma, Bret Michaels önfeldolgozónak is nevezhető lemeze, valamint a Dio halálából "táplálkozó" anyagok, élükön Jornnal. Lehet, hogy tényleg divatba jött a példaképek előtti tisztelgés, de Joe Elliott esetében az is közrejátszhat a dologban, hogy mostanság többször is összecsaptak a hullámok a Def Leppard feje felett. De meg lehet közelí­teni a dolgot máshogy is. A Down 'N' Outz felfogható afféle tribute zenekarnak is, aminek a feltett célja, hogy a hetvenes évek kultikus angol glam bandájának, a Mott The Hoople-nak állí­tson emléket. Ennek megfelelően összeválogattak néhány dalt az együttes történetéből - láthatóan ügyelve arra, hogy minél nagyobb legyen a változatosság, í­gy került a listára British Lions, Ian Hunter szóló, és Mott anyag is -, ezeket néhányszor előadták élőben, majd a bevállalós tribute bandákhoz hasonlóan lemezre is rögzí­tették őket. És mivel emlékzenekarról van szó, Joe Elliottnak eszébe sem jutott a Def Leppard zeneiségéhez igazí­tani az eredeti nótákat. Minden maradt a régiben, kivéve a minőséget, ezek a dalok ugyanis pokolian jól szólnak a modern stúdiótechnikának köszönhetően. Zeneiségüket tekintve természetesen könnyed és laza hard rockról van szó, gitáralapú dalokkal, amiket pattogós zongorafutamok támogatnak meg. Ami Joe-t illeti, ő nem csak énekesként, hanem gitárosként és billentyűsként is szerepel a lemezen, és természetesen első osztályú teljesí­tményt nyújt. Orgánuma némileg hajaz Ian Hunter jellegzetes énekére, de ezekhez a dalokhoz talán ez a fajta hang passzol a legjobban. Az egyetlen probléma talán az, hogy Joe a Def Leppard énekese és alappillére. Nyilvánvaló, hogy a lemez megvásárlói között nagy számban lesznek jelen a Leppard rajongók is, akik nem feltétlenül ezt a régimódi, slágeresnek slágeres, de a zenekar klasszikus témáitól igencsak távol álló zenét várják tőle. Számukra ez az album feltehetően csalódás lesz, hacsak nem elég nyitottak zeneileg... És pont ebből fakad a lemez egyik legnagyobb érdeme: Joe a nevével képes lesz eljuttatni olyanokhoz a Mott The Hoople zenéjét, akik korábban kimaradtak a brit glam őrületből. Fontos szem előtt tartani, hogy David Bowie extrém megnyilvánulásaival, és a T.Rex olykor hátborzongatóan kí­nos rágógumi rockjával szemben a Mott The Hoople zenéjében mindig is benne volt a kellemes és dögös hard rock, ami miatt nyugodtan elő lehet őket venni akár még ma is. Könnyen el tudom képzelni, hogy néhányan ennek az albumnak a hatására fognak elkezdeni kutakodni az anyazenekar után, ez pedig egyértelműen Joe érdeme. Sokat gondolkodtam azon, hány pontot kapjon ez a lemez. Lehetne akár kilences is, de mivel az alapanyag adott volt - ráadásul ezeket a dalokat nehéz lett volna igazán elrontani -, maradt egy hetes. Joe Elliott szereti a hetvenes évek glam zenéjét, ezt már bizonyí­totta egyszer a Cybernauts nevű David Bowie tribute bandben, most pedig itt a Down 'N' Outz. Igazán örömteli, hogy a Def Leppard döglődése közben ilyesmivel is foglalkozik. Zárójelben érdemes megjegyezni, hogy Elliott kí­séretét a Quireboys tagjai adják!

Pontszám: 7