Jackyl: When Moonshine and Dynamite Collide
írta TShaw | 2010.07.22.
Megjelenés: 2010
Kiadó:
Weblap: http://www.jackyl.com/
Stílus: Hard Rock
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Váltóáram és metal összerázva, fűszerve... izgalmasnak hangzik, főleg, ha egy olyan kultikus banda tálalja, mint a Jackyl. Az 1992 óta létező híres-hírhedt csapat most érkezett el nyolcadik stúdióalbumához, és Jesse James Dupree kompániája nem hazudtolta meg önmagát. És most nagyon úgy áll a helyzet, hogy ez a mocskos rock and roll a maga poros megjelenésével elnyeri a tetszésemet. Ez javarészt annak köszönhető, hogy ez az album piszok vicces. Egyfelől, a banda saját magát sem veszi egészen komolyan - ha így tenne, akkor még viccesebb lenne, de csak úgy, mint a Szintiboy nevű szintén kultikus képződmény. Másrészt, az olyan dalok, mint a My Moonshine Kicks Your Cocaine's Ass semmi másra nem jók, csak arra, hogy hangosan üvöltessük őket a kocsiban egy forró nyári napon, esetleg mp3-on hallgatva, városi séta közben, hogy igazán nagymenőnek érezzük magunkat. Azonban a poénnak is van határa, és a szintén kultikus státuszban álló Mercedes Benz című Janis Joplin klasszikus Jesse által előadott verziója nem úgy sül el, ahogyan el kéne neki... Ja, amúgy a zene nagyon állat! A nyitódal Loads Of Fun például még elég AC/DC-s, és elsőre talán az énekes "csodálatos" orgánuma is hajaz a megboldogult Bon Scottra, de Jesse képes annyira egyedien kezelni a hangját, hogy ez a hasonlóság ne tűnjön puszta manírozásnak. A tisztának éppen nem nevezhető gitárokon is érződik, hogy itt nem az ausztrálok koppintásáról van szó, sokkal inkább a mocskos rock saját, amerikai verziójáról. Rögtön a folytatásban (I Can't Stop) kapunk a nyakunkba egy olyan basszustémát, ami után minden rocker meg fogja nyalni az ujjait, mindezt pedig fűszerezi a húzós gitárfutam és szóló... igen, az I Can't Stop a legdögösebb darab az albumról. Ugyan ez a dög köszön vissza a zárótételben is, bár ott inkább a ritmusgitár kelti fel az ember figyelmét. Érdekes pillanata az albumnak a Deeper in the Darkness, ami már korábban is szerepelt a banda egyik élő lemezén, és kicsit talán letisztultabbnak is tűnik a többi számnál. Szintén figyelemfelkeltő darab a Just Like A Negro, vagy az általam elsőre balladának vélt When Moonshine and Dinamite Collide. Alapjaiban tehát ez tényleg egy jó lemez, de van negatív oldala is, amit ugyan elnézek neki, de felemelgetni azért felemlegetem. Először is a humorfaktor, ami nyilvánvalóan magas, de... hát, ez az, néha túl magas. Jó érzés ilyesmit hallgatni, de csak egy ideig, utána a sok egyforma dal miatt menthetetlenül belefullad az unalomba. Ha nem lenne a tökös Full Throttle a végén, második hallgatásnál biztos nem mentem volna végig a lemez összes dalán. A másik negatív pont maga Jesse James Dupree. Egész egyszerűen idegesítő hosszú távon, ripacsnak tűnik, különösen a Mercedes Benz alatt, ahol minimum egy kocsma padlóján hempergő részeg cowboy jut róla eszembe - akárcsak Janis Joplinról az eredetiben. Ennyiben tényleg elérte a célját ezzel a feldolgozással.
Legutóbbi hozzászólások