Iron Fire: Revenge

írta garael | 2006.04.15.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Napalm Records

Weblap: www.ironfire.dk

Stílus: power metal

Származás: Dánia

 

Zenészek
Martin Steene: Vocals Kirk Backarach: Guitars Jobbe J.: Guitars Martin Lund: Bass Jens Berglid: Drums
Dalcímek
1. Wings Of Rage 2. Iron Head 3. Metal Messiah 4. Whirlwind Of Doom 5. Savage Prophecy 6. Fate Of Fire 7. Stand As King 8. Brotherhood Of The Brave 9. Alone In The Dark 10. Mindmachine 11. Icecold Arion 12. Break The Spell 13. Gates Of Cyberton (Bonus Track) 14. Odins Call (Bonus Track)
Értékelés

A kalózfanokra az utóbbi időkben í­nséges idők járnak, hiszen minden tengeri farkasok legfőbb dalnoka az új évezredben igencsak gyengélkedő formát mutatott, a legutóbbi Running Wild album egyöntetűen kiví­vta a legrosszabbul szóló album dicső cí­mét. Szerencsére azonban új kalóz tehetség tűnt fel a metal-tenger horizontján, hogy harcos lendülettel verjen lelket az elcsüggedt haramiákba. Ráadásul az öreg tengeri gálya helyett egy modern romboló fordí­tja az ósdi bronz csatakí­gyók helyett krupp acél precí­ziós fegyvereit a közönség, illetve a metal ellenségei felé, hogy félelmet nem ismerő csatakiáltásokkal rohanja le a felkészületlen áldozatokat. Az Iron Fire (ez a név nekem némi fejtörést okoz, márha megpróbálom elképzelni a magyar jelentésből adódó képet) nevű dán (!) csapat ugyanis nem titkoltan felvállalva a Running Wild örökségét most azokhoz a hí­vekhez szól, akik kissé hiányolták már a zenei palettáról ezt a hősi, kurjongatós, primkó, ám azonnal ható metalt, és az új évezred modern technikájával köröket verhetnek az öreg tengeri farkasok német képviselőjére. Hogyan is néz ez ki a zene nyelvén? Nos, adottak azok az indulószerű, alapvetően a német katonai zenei hagyományokból táplálkozó dallamok, melyek annak idején győzelemre vitték a vágtató vadokat, és adottak a mai modern metál hozta röfögő riffek, melyekkel a fiatalabb hallgatókat is megnyerhetik a vikingek (ők is kalózkodtak eleget, nemde?) késői utódai. Itt bizony nincs öreges vánszorgás, kongó dob és erőtlen gitárpengetés: a dalok ágyúgolyóként szelik át az éter hullámait, megannyi himnuszként hí­rdetve a kalóz dicsőséget.Az énekesben egy kis hibával klónozott (került egy (hang)ráspoly is a genetikai koktélba) germán Eric Adams-ot üdvözölhetünk, kinek sikolyaitól valószí­nűleg az is csokit ereszt, aki egyébként nem szereti az édességet. Az olyan himnuszok, mint a rendkí­vül ötletes cí­mű Ironhead a maga kiabálós refrénével - melynél valószí­nűleg maga Rolf sem tudna jobb kalóznótát í­rni-, a némi Gamma Ray-es beütéssel rendelkező Whirling Of Doom, a stadionrock világát idéző, azonnal slágerré váló Savage prophecy szavatolhatja, hogy a modernizált klisékbe csomagolt dallamok sikeresek legyenek. De ki tudna ellen állni a Fate of Fire modern staccato riffjének, melyre úgy ül rá a slágeres dallam, mint csatamezőre a dögszag, vagy az Alone in the dark kocsmai danolászdás refrénjének, melytől a kocsmárosné segge is beleremeg? Az Iron Fist legénysége pedig nem kegyelmez: szünet nélkül jönnek a slágerek, mint megannyi ökölcsapás, mely ellen csak annyit tehet a hallgató, mint Tyson Holyfield ellen: megpróbál beleharapni a kalózok fülébe. A hangzás szokatlanul erős, amit a riffek ereje is kihangsúlyoz, úgy gondolom, az olyan ütemek, mint ami a Mindmachine-ban vannak, nemigen férnének már be a Running Wild hagyományápoló zenéjébe, pedig szerintem nem válna Rock'n'Rolf hátrányára, ha korrepetálásra menne Iron Fire-ék hajórára.

Pontszám: 9