Indica: A Way Away

írta Mike | 2010.07.08.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.indica-music.com

Stílus: Pop/rock

Származás: Finnország

 

Zenészek
Jonsu - ének, hegedű, gitár Jenny - gitár, vokál Heini - basszusgitár, vokál Sirkku - billentyűs hangszerek, vokál Laura - dobok
Dalcímek
01. Islands Of Light 02. Precious Dark 03. Children Of Frost 04. Lilja's Lament 05. In Passing 06. Scissor, Paper, Rock 07. A Way Away 08. As If 09. Straight & Arrow 10. Eerie Eden 11. Outside In (digipak-bonus)
Értékelés

Na de most komolyan! Ha azt a leplezetlenül bulvár-í­zű hí­rmorzsát olvasod a sajtóban, hogy egy, a Nightwish-főnök Tuomas által annakidején jól felfedezett, csupa csajokból álló finn banda kiadta első angol nyelvű lemezét, majd belehallgatsz a friss klipes dalba, amely annyira negédes rádió-pop, hogy te kérsz elnézést miatta, nem sziszegsz egy í­zes bazmeget a fogaid között, merthogy ez olyannyira bicskanyitogató módon megcsinált dolog? Ugye. Én is í­gy tettem, köptem hozzá egy hegyeset, és mondtam magamban, egyáltalán mit keres a rockmagazinok hasábjain egy olyan brigád, amelynek videójában egy nagyokat pillogó vöröske hintázgat lábát lóbálva (a hinta vége valahol a felhőkre erősí­tve vala, ezzel erősí­tve a mennyei cukiságot), a lányka közben oldalra biccentett fejjel, szende-szűz arcocskával dúdolgatja, hogyaszongya "lá-lá-lá-lá", majd jön a többi némber is, lefelé egy vélhetően euró-hegyekből kibérelt kastély lépcsőjén, nekik is egyaránt szende-szűz pofijuk van (pedig el tudom ám képzelni...), s ezalatt valami zene is szól, nem mintha számí­tana, olyan langyos, akár a félnapos tej a macskatálban. A fent emlí­tett sajtóreklámok persze nagyon ráfekszenek a külsőségekre, szerintük az öt hölgyemény felettébb szemrevaló meg csodaszép és a többi: szerintem teljesen átlagos (illetve az átlagnál brutálisabban kisminkelt) lányok ezek, nem több, de ez már legyen az én bajom; engem ugyanis a talpalávaló mindig jobban érdekel, ha zenei produktumról beszélünk - nem is a Lacuna Coil a kedvenc bandám, pedig hát a Cristina Scabbia nagyon... Mivel azonban én egy kellőképpen nyitott és kí­váncsi gyerek vagyok, és szeretek új dolgokat felfedezni, kigyomláltam magamból a cinizmus legapróbb csí­ráját is - egy szám alapján ugyan ne í­télkezzünk már! -, és megnyitva csakráimat, nekiláttam a teljes nagylemeznek, az albumnyitó Islands Of Light-tal kezdve, hátha a meglepetés jól pofán ver. Tévedtem: itt, ebben a nyúlfarknyi 3 percben mindent elmondanak a lányok, mondhatnám, már a legelején gyorsan szétteszik a lábukat. Bár a háttérben szöszmötöl némi gitár, ettől még ez nem rockzene. Persze, önmagában ezzel még nem lenne gond, vannak igényes popzenék kerek e világon, a gond máshol keresendő, és bizony hamar fel is bukkan, mint az uszodában sumákul kicsavart kaki a medence vizén, barnán, kérlelhetetlenül lebegve: ugyanis minden lefogott hang, minden egyes énekdallam - a kaki-vonalon maradva - vastagon bűzlik a piaci igények kielégí­tésére tett görcsös igyekezettől, jelesül a Twilight-filmek sikamlós emlőin nevelkedett tizenévesek marcipánmázos í­zlésének ipari körbenyalásától, ergo mindattól, aminek vajmi kevés köze van a hiteles és őszinte művészethez. S jóllehet az ál-kelta izéből, a Lilja's Lament-ből az is kiderül, hogy a kis vörös Jonsunak még hangja is van valamennyi, csak hát a csúnya, rossz prodjúszerek (meg a Tuomas) minden egyes alkalommal, amikor normálisan akart énekelni, elvették a szemceruzáját, és addig vissza sem adták neki, mí­g nem affektált úgy, ahogy egy 6 éves, hisztis kislány valami ZS-kategóriás, amerikai kertvárosi-thrillerből, merthogy most ezzel az "édi-bédi" nyafizással lehet begerjeszteni az újdonsült Facebook-generációt; de azért a dalonként változó mennyiségben fel-felbukkanó, óvodás zongora- illetve hegedű-betét azt jelzi, milyen végtelen profizmus húzódik ám a háttérben, hiszen ezek a csúnya, rossz prodjúszerek (meg a Tuomas) gondosan ügyeltek arra, hogy a "dühöngő ifjúság" kapjon valami folklór-kultúrát is, és még az anyuka is jólesően hallgathassa a számokat két hajondolálás közben. Nekem meg az a véleményem erről, hogy hallgassa, akinek kettő van a fent nevezett ondoláló teremtményből! Az pedig ne tévesszen meg senkit, hogy az Indica a Nightwish előzenekara volt: az 'A Way Away' lemez egy szemenszedett átbaszás, semmi más. Kukába véle! (Vagyis szelektí­v szemétgyűjtőbe, a műanyagot ugyanis évszázadokig nem dolgozza fel a föld...) Ui.: az album a Nuclear Blast szárnyai alatt jött ki - az elkurvulás első lépcsőfoka?

Pontszám: 0.5