Vince Neil: Tattoos and Tequila

írta TShaw | 2010.06.28.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Frontiers

Weblap: http://www.vinceneil.net/

Stílus: Hard Rock

Származás: USA

 

Zenészek
Vince Neil - ének Jeff Blando - gitár Dana Sturm - basszusgitár Zoltan Chaney - ütősök
Dalcímek
01. Tattoos & Tequila 02. He's A Whore (Cheap Trick) 03. AC/DC (Sweet) 04. Nobody's Fault (Aerosmith) 05. Another Bad Day 06. No Feelings (Sex Pistols) 07. Long Cool Woman (The Hollies) 08. Another Piece Of Meat (Scorpions) 09. Who Will Stop The Rain (Creedence Clearwater Revival) 10. Viva Las Vegas (Elvis Presley) 11. Bitch Is Back (Elton John) 12. Beer Drinkers and Hell Raisers (ZZ Top)
Értékelés

Vince Neil, a Mötley Crüe hí­res-hí­rhedt énekese, hosszú csend után idén újra szólóalbum elkészí­tésére adta a fejét, pedig a Mötley gépezet éppen olyan jól gyártja a mocskos amerikai dollárokat, mint utoljára talán húsz évvel ezelőtt. Persze, neki már belefér, átlépett egy kategóriát, ami felett sok mindent megengedhet magának egy zenész. Bepalizhatja rajongók ezreit, kifoszthatja fél Európát, lenyomhat olyan szólókoncerteket, amiken kizárólag a Mötley dalai szólnak, és összerakhat egy olyan albumot, aminek a több mint 80 %-a feldolgozásokból áll. Ezek után minimum Wild Side-oknak és Dr. Feelgoodoknak kell lenniük azoknak a bizonyos saját daloknak... De sajnos nem azok, naivitás is lenne azt várni, hogy Vince egyedül, hatvanhoz közeledve megváltsa a világot. Ez az album is azért olyan, amilyen, mert kemény stúdiómunka van mögötte. Vince hangjából gyakorlatilag alig maradt valami, orgánuma jellegzetes vonásait még fel tudja vonultatni, de a sajátos énekhangot már javarészt a technika segí­tségével teszik fogyaszthatóvá. Így volt ez már a 'SOLA' esetén is, de itt sokkal jobban érezni az utólagos beavatkozást. Abban egyébként már az első pillanatban biztos voltam, hogy technikailag nem lesz panasz az albumra, hiszen a produceri székben Jack Amihez Érek Siker Lesz Blades ült, aki főállásban a Night Ranger frontembere. Titkos vágyam, miszerint a dalszerzésbe ezen lemez esetében is beszáll majd Tommy Shaw, nem teljesült, de hát két nyomorult új dalhoz minek is kellene egy bombasztikus dalszerző segí­tsége? Tudjuk le a lényeget gyorsan. A Tattoos and Tequila és az Another Bad Day, vagyis a két vadonatúj szerzemény, meg sem közelí­tik a Mötley dalok feelingességét, de aki korábban hallotta mondjuk a 'Carved in Stone' dalait, az nagyjából tudhatja, mire számí­tson. A videós tetkós dal egyébként engem nem ragadott annyira magával, pedig nyilván az album legütősebb darabjának szánták, az Another Bad Day viszont meglepően kellemes szerzemény lett. Ami a feldolgozásokat illeti, ott bizony kifejezetten zavarban éreztem magam. A Sweet és az Aerosmith rendben van, még a Sex Pistols dal is, de Elton Johntól a Bitch is Back... fejcsóválás és értetlenkedés, de hát Vince Neil mindent megengedhet már magának... Személy szerint úgy vélem, egy-egy feldolgozás akkor lesz igazán jó és emlí­tésre érdemes, ha az eredeti dal hangulata, vonzereje mellé hozzá tudják tenni a feldolgozó együttes saját stí­lusát és életérzését. A Mötley ebben igen tehetséges, hisz a Helter Skelter és a Jailhouse Rock is jól szólt az ő előadásukban, nem is beszélve a Smokin' in the Boys Roomról - az ellenpélda legyen mondjuk az Anarchy in the UK. De hogy Vince mit tud ezekhez a klasszikusokhoz hozzátenni pluszban, azt tényleg nem tudom megmondani. A megszólalás természetesen minden esetben dögös, fémes. A Viva Las Vegas nagyon tetszett, eredeti és különleges lett az alapdalhoz képest. A No Feelings egészségesen megőrzi az eredeti dal punkos tempóját, de könnyebben fogyasztható, metalos csomagolással szól. A zeneiséghez viszont Vince-nek nem sok köze van, a nagyszerű megszólalás inkább a stúdiózenészeknek köszönhető, az ének pedig egyáltalán nem dob olyan sokat ezeken a dalokon. Ez í­gy bizony fájdalmasan kevés, igazából egy albumot nem ért volna meg az egész próbálkozás. Nagyon kiváló lett volna viszont egy EP, a két új dallal, meg a jobban sikerült feldolgozásokkal, mint a Sex Pistols "nóta", a Sweet AC/DC-je, és az Elvis, valamint a ZZ Top szerzemény. Akkor bizony kalapot emeltem volna neki. Remélem, a hamarosan szintén szólóalbummal jelentkező Tommy Lee meg tudja majd ugrani a kollégája által nem túl magasra rakott mércét, de ismervén a fazon í­zlését, az is erősen kétséges...

Pontszám: 6.5