Joe Satriani: Super Colossal

írta garael | 2006.04.06.

Megjelenés: 2006

Kiadó: Sony

Weblap: www.joesatriani.com

Stílus: Instrumentális gitár

Származás: U.S.A

Dalcímek

Értékelés

Úgy tűnik, Satriani az immáron hagyománnyá vált rendszeres G3 koncertek okán vagy következtében újra megtermékenyült zeneileg. A kilencvenes évek második felében ritkábban hallatott magáról, s ennek nemcsak a grunge talán (rock)történelmileg szükségszerű, de zeneileg kétségkí­vül fájdalmas térhódí­tása volt az oka, hanem egy bizonyos fajta alkotói válság is. A kilencvenes évek második fele Satriani számára a zenei értelemben vett "soul searching" jegyében telt, aminek szerintem kiváló terméke volt az 1995-ös, nemes egyszerűséggel csak “Joe Satriani"-ra keresztelt erős jazz és blues hatásokat mutató album, mí­g szomorú hozadéka az “Engines of Creation" (2000) technós, "drum and bass" alapú abortí­v kí­sérlete. (Megjegyzem, ebben a kisiklott kí­sérletezgetésben Satriani nem volt egyedül, hiszen egy nem kevésbé neves gitáros pályatárs, Gary Moore is előállt annak idején egy agyoneffektelt "drum and bass" fiaskóval "A Different Beat" (1999) cí­men. Szerencsére a hibát viszonylag gyorsan felismerte, s következő lemeze már a beszédes "Back to the Blues" cí­mmel került a boltokba.) Visszatérve gitárhősünkre, a 2000-es évek üdvös változást hoztak, ami Satriani alkotói kedvét illeti, hiszen stabilan kétévenként jelentek meg lemezei, melyekben újra magára találni látszik, s bár a klasszikus "Extremist" (1992) album csúcsteljesí­tményét nem érik el, azért csalódást sem okoznak. Az új "Super Colossal" cí­mű lemez tökéletesen illeszkedik ebbe a tendenciába. Eléggé eklektikus élmény; van itt minden: a blues-os "Just Like Lightnin'", a Satrianira oly jellemző vokális dallamokkal operáló "Ten Words", a kí­sértetiesen Bad Company-ra emlékeztető "It's So Good", a modern, "Crystal Planet"-es hangzást felidéző "One Robot's Dream", és a valószí­nűleg G3 koncertek által ihletett népénekeltetős "Crowd Chant." Az album első fele hangulatában talán az ameriaki 70-es évek nagy bandáihoz nyúl vissza: Grand Funk Railroad (cí­madó szám), Boston, Bad Company, Steve Miller, Journey (Movin' On). Ezen a lemezen Satriani jellemzően egyébként is sokszor vokális felfogásban vezeti a dallamokat, nyúl a hangszeréhez. Ez pusztán a személyes véleményem, de talán jó ötlet, sikeres frissí­tés lenne egy vagy akár több énekes (de nem Joe maga). Az "A Cool New Day" cí­mű számban nagyon el tudnám képzelni, például Glenn Hughes-t. De talán a hagyománytisztelő rocktársadalom nem kövez meg, ha azt mondom, hogy alkalmanként egy szép, de erőteljes női jazz-hang is tökéletesen tudna illeszkedni Satriani zenéjébe. Sajnos, az is eldőlni látszik, hogy Satriani már soha nem lesz képes épkézláb lemezborí­tóval előrukkolni.

Pontszám: 8